A feleségem azt mondja, hogy kapuzárási pánikom van, és nagyon örül, hogy ez a futásban jön ki. Én is örülök, és bevallom igaza van. Idén felfedeztem a koromat, és úgy gondolom, hogy közeledve az 50 felé, az eléggé erős edzettségi állapotomat ki kell használnom. Mondhatni most vagy soha, találom ki magamnak a kihívásokat. Egy ilyenről fogok most mesélni.

 

 

A Vivicitta utáni héten futottam még két félmaratoni távot, tehát nyolc napon belül már a harmadiknál jártam. Ezek után talán kézenfekvő volt a kérdés; vajon egy hét alatt mennyit tudnék teljesíteni? Mert, hogy nem vagyok ultratávokat (42 km feletti) teljesítő futó, úgy gondolom két futás között egészen biztos, hogy kellene egy nap pihenő .Morfondíroztam. Így fog kijönni, hogy ha hétfőn kezdek, a négy darab 21 km-es táv. Négy félmaraton egy hét alatt? Jól hangzik. Tulajdonképpen, miért ne menne? Az világos volt számomra hogy fizikálisan nagyon egyben vagyok. Az idén májusig futott 800 km, megfelelő magabiztosságot bír nyújtani. Ami a fő kérdés volt, hogy a regenerálódás van-e olyan gyors, hogy a kísérletet siker koronázza, amellett hogy délelőtt, mint minden szerencsés ember munkát végzek, ezáltal a pihenés korlátozottá válik. Pedig, ami tanácsot kaptam, az egyik pont az volt, hogy próbáljak meg sokat aludni. Az írót az ihlet addig nem hagyja nyugton, míg a gondolatokból történet nem formálódik. A futót a kihívás gondolata serkenti cselekvésre. Egyre nyughatatlanabb lettem, mert már tudtam, hogy kérdéseimre választ csak a megtapasztalással kaphatok. .

Három hét telt el az első gondolattól a rajtig. Családomtól, futótársaimtól és nagyon kedves ismerőseimtől megkaptam a megfelelő biztatást és támogatást ahhoz, hogy mentálisan közel úgy érezzem magam, mint tavaly októberben a maraton rajtja előtt. Az Angyalcipők futócsapatában GarasAtinak, nagyra tartott futónagykövetemnek köszönhetően, esemény lett a futásaimból. Aki akart csatlakozhatott hozzám, szimpatizálhatott velem. Előre lefixált időpontok lettek kijelölve, a rajt illetve a teljesítés pontos helyszínével, melynek a Margit szigetet választottam. Ott négy kör a kb. 21 km, bárki bármikor csatlakozhat hozzám.

Első nap május 12. hétfő

Yvette ciklon érkezését a küldetésem hetére ígérték. Egyenlőre csak a szele érkezett meg, bizakodhattam, hátha ennél rosszabb nem lesz. A hidegnek egyáltalán nem mondható, egy szál pólós kellemes 20 C körüli futóidő volt. Az első napnak kb. annyi jelentősége van, mint általában a hétfőnek. Valahogy el kell kezdeni a hetet. Erőfelmérős, órát nem nézős, óvatos tempókat futós napot terveztem. Persze jó lenne, ha két órán belül lenne mind a négy nap, de ne legyek telhetetlen, túlzottan nagyra vágyó, ezen a héten a teljesítés a fő cél. 17 órára hirdettem meg a futást Egy fő jelezte, hogy beszáll majd menet közben, ettől függetlenül pontosan kezdtem, hátha mégis jön valaki. Nem mozogtam túl könnyedén, koncentráltan futottam, keresgélve a ritmusomat. Fél körnél már bemelegedtem, tudtam tempózni jóízűen az ismeretlen felé. Örültem, hogy végre kint vagyok, és nem csak beszélek, elmélkedek az eseményről, hanem benne vagyok. Az első kör után csatlakozott hozzám Dobay Atti ultrafutó, és ironman, akivel ugyan még sosem találkoztam, mégis azonnal felismertük egymást.

fm1.jpg

Nagyon izgalmas tud lenni egy első futótalálkozás. Először egymásra kell hangolódnunk a futással, másodszor pedig oly témákat találni, ami mindkettőnk számára gondolatébresztő tud lenni. Intelligens emberek ezt mindig jól megoldják, itt is működött minden. A tempó ugyan erősebb volt a tervezettnél, de nem olyannyira, hogy veszélyeztesse a folytatást. Párban szép az élet, és a szigetkörök is gyorsabban telnek. Attila kellemes támogatásával a 21,14 km-t 1:57 alatt teljesítettem. Talán egy picit jobban elfáradtam a kelleténél. Hosszú még a hét, lehet óvatosabbnak kellett volna lennem, de a múltat már nem lehet formálni, fölösleges ostoroznom magamat. Alaposan lenyújtva izmaimat, mert, hogy az nagyon fontos a futás után, indultam haza a kellemes folytatás reményével.

Második nap május 14 szerda

Yvette a Balatonon már nagy károkat okozott, pesti látogatását e napra ígérték. Béka nem hátrál meg egy kis esőtől, még ha azt ciklonnak is hívják. Annyira rákészültem lelkileg és fizikailag az eseményre, hogy eszembe se jut, hogy ne fussak. Felemás volt az idő, de ismét nem volt hideg. Mire a szigetre értem, már Norbi várt, akivel már találkoztam, de még nem futottunk együtt. Ahogyan azt illik, pontosan17 órakor rajtoltunk, hátha még jön valaki. Már az elején nagyon jól éreztem magam futás közben. A regenerálódásom teljesen tökéletes volt, mintha a hétfőt és a szerdát felcserélték volna, úgy dübörgött bennem az energia. Emlékezve a hétfői fáradtságomra, most kisebb tempót futottunk, úgymond laza beszélgetős, így a világ végéig is elfutós iramban haladtunk. Norbiról sok mindent megtudtam, és egy picit talán meg is ismerhettem, de ami a legfontosabb, hogy felbuzdulva küldetésemen, ő is futja a négy félmaratont egy hét alatt.

fm2.jpg

A második körben Tücsök barátom is csatlakozott hozzánk. Nagyon örülök neki, jó érzés, hogy fontosnak tartotta a megjelenését. Kellemesen tartjuk a 6 perc közeli tempót, a harmadik körben mégis elfáradok egy picit. Nem ijesztő, sőt teljesen normális. Ha ezek az apró holtpontok nem lennének, talán már az lenne a feltűnő. Igyekeztem kivonni magamat a beszélgetésből, hogy a futásommal foglalkozzak. A következő kútnál megállunk egy rövidke frissítésre, nyújtásra, ami olyan hatással volt rám, mintha aludtam volna két órát. S mert, hogy szerda van, ami egyet jelent az Angyalcipők közös edzésnapjával, a negyedik kör útvonalát úgy irányítottuk, hogy látogatást tehessünk a gyülekező helyszínén.

fm2,2.jpg

Itt tapasztalhattam meg személyesen is, hogy valóban eseményként van jelen küldetésem a csapatban. Nagyon boldoggá tett a fogadtatás, a szeretetteli drukkolás. Innen Norbival folytattuk utunkat az egyre erősödő szélben, mely ellentmondást nem tűrően hozta magával az esőt. A második nap vége 21,85 km lett, 2:08 alatt. A nyújtást most sem elhanyagolva nyugtáztam, hogy a fele már teljesítve van. Igaz a neheze még előttem áll, és úgy érzem, nem lehet nagy gond, de azért azt még meg kell élni. Igyekszem még jobban figyelni arra, hogy mit eszek, és próbálok sokat pihenni, de sajnos hat óránál többet nincs lehetőségem aludni. Otthon olvasom a kommenteket, csapattársaim energia bombáiból és nem utolsó sorban a családom adta támogatásból táplálkozom.

Harmadik nap május 16.

Yvette csütörtökön átsuhant a fővároson is, így talán szerencsém lehet, megúszhatom bőrig ázás, villámok és kidőlő fák közötti cikázás nélkül a hetet. Az egész napi időjárás azt látszott igazolni, hogy nem véletlenül lettem béka. tudok időjósként is működni. E napon a családom életéhez igazodva egy órával későbbre, azaz 18 órára tettem a rajtot. 10 perccel az indulás előtt, már-már fázva, a zuhogó eső elől az Árpád híd alatt menedéket találva találkoztam futótársammal, Erikával. Ő nagyon elszántan akart legalább egy kör erejéig részt venni a mai, számomra létfontosságú menetemben. Elképzelni nem tudtam, hogy e szélsőséges körülmények között valaki ma megjelenik. 18 órakor, kelletlenül útnak indultunk, de most nem számítottam már érkezőre. Nem volt rajtam semmi, ami a vizet taszította volna, mert hittem a szerencsémben az utolsó pillanatig. Az első kör megtétele alatt a két póló úgy hatott rajtam, mintha hideg borogatást terítettek volna testemre. Nagyon irigyeltem Erikát, hogy hazamehet, meleg száraz ruhát ölthet majd magára. Amikor ő kiszállt, nem tudtam mi lesz a folytatás. Rengeteget segített a jelenlétével, nagyon kellett az induláshoz. Tudtam, hogy sokan drukkolnak, és bíznak bennem, akarják önzetlenül a sikeremet. Ellenben azt is tudom, hogy meg kell húzni azt a vonalat, ami a hősiességet a hülyeségtől választja el. Még tíz perc telhetett így, amikor az égiek közül valaki megkegyelmezhetett nekem, mert elállt az eső. A második körömben voltam, hideg vizes ruhában, egy picit magányosan, a szeretteimre, barátaimra gondolva. Már nem volt kérdés, hogy végig megyek e. Azért nem lenne rossz, ha mégis kijönne valaki, de miért is tenné ezt. Itt minden nyirkos és hideg, vagy csak én lettem egy picit nyűgös? A kör vége felé haladva, ismerős alakra, mozgásra lettem figyelmes. Mintha egyik legkedvesebb futótársamat, Juditot látnám. De nem hiszem. Bármikor eleredhet az eső, á nem hát bolond lenne, senkit se kérnék most erre. Ahogy közeledett, lehettem egyre biztosabb abban, amit látok. Hát megtette!! Őrület!! Fáztam egy picit, de már nem érdekelt. Hol van már az a fél órával ezelőtti mélység, a sötét árok melyben próbáltam a gyorsabb tempóval feledtetni kínjaimat. Jól vagy? Kérdezte, arcán a barátság mosolyával. Nem lesz, gond, csak fázom egy picit. Önzetlenül húzta is volna le a kabátját, de én elhárítottam, mondván a vizes ruhára inkább nem venném fel. Meleg szellő lengedezett, néha egy picit a nap is kikacsintott szürke paplanja alól. Még a végén tényleg jó idő lesz, csak szeretnek egy picit odafent. A harmadik kört már ketten futottuk, kellemesen beszélgetve. Judit szerényen mesélte a Bánkúti Csúcs meghódításának élményeit, ahol kategóriájában ismét dobogós lett. Az izmaimban már felfedezhetőek voltak a hét nyomai, és mai eső által vizessé vált ruha is dörzsölni kezdte a mellemet, de hát ez a nap ilyen, a mentális erőre nagy szükség van. Az állatkertnél járhattunk, amikor Judit figyelt fel a szemből érkező alakra. Az nem Attila? Nem tudom, én nem ismerem a mozgását, de mire kimondtam, már láttam, hogy Judit nem tévedett. Kijött GarasAti is, hát ez csodálatos. Nagyon megható volt számomra, hogy e fiatalember, aki vezetése alatt él és virul az Angyalcipők futócsapat, fontosnak tartotta, hogy senior futójának küldetésén megjelenjen. Miközben megkezdjük negyedik körünket, mesélik, hogy miután Erika hazament, írta ki ez esemény falán, hogy velem volt, kint vagyok, csinálom, és biztos, hogy nem adom fel. Hát hogy is lehetne ilyen lelki plusszal, mely a mentális erőt extra energiával tölti fel. Az utolsó egyenest megkezdve Ati gyorsítani kezd, én már nem nagyon szólok, próbálok tempót tartani. Attila az egyik leggyorsabb futó angyalföldön, ha friss vagyok, akkor sem tudok vele lépést tartani. Ő figyel és húz minket, a végét sikerül még lesprintelnem. A mérést leállítom. Széles mosollyal elégedetten és nagyon fáradtan nyugtázom, a hét csúcs idejét sikerült megfutni. 21,47 km, 1:56 perc alatt.

 

fm3.jpg

A péntektől féltem a legjobban. Eleve elfárad a halandó a hét utolsó munkanapjára, hát, még ha plusz feladatokat ad a testének. A kérdéseimre már megkaptam a választ. Ha meg van a megfelelő edzettség, a test egy bizonyos szintig partner a terhelés növelésében. Ehhez persze ismernünk kell saját fizikai állapotunkat, és mentális erőnket. Valahol azt olvastam, hogy a regenerálódás egyetlen mértéke a teljesítmény. Azt gondolhatom, hogy a teljesítmény félrevezető is tud lenni. Egyáltalán nem biztos, hogy a teljesítmény arányos a regenerálódás mértékével.

4. nap május 18.

Úgy gondoltam, hogy a vasárnapi futással már nem lesz probléma. Kétszer alszom jó nagyot, mozgok egy kellemes két óra körülit, a végén felemelem a kezemet, és boldogan nyugtázom a sikert. Nem tagadom, reggel meglehetősen fáradtan ébredtem. Az eget fürkészve, ólomlábakon lépdelve sétáltattam Zserbó kutyát, s reménykedtem legalább a nap kisüt. Mire haza értem az eső szitálni kezdett. Yvette ugyan távozott, de valószínűleg itt hagyta valamelyik unokahúgát a bosszantásomra. A szigetre kiérve, esni ugyan nem esett az eső, ellenben kellemetlen hideg szél fújt. A mai napon van a Coca-Cola testébresztő női futógála, tehát az Angyalcipők hölgyei közül senkire nem számíthattam. Norbi viszont nem késlekedik, a 9 órai rajt előtt pár perccel együtt próbáljuk óvatosan nyújtani, melegíteni izmainkat, miközben irigykedve nézzük a mellettünk könnyedén elfutókat. Most is mint, mindig pontosan indulunk, hogy ha esetleg még beesne valaki, és milyen jól tettük. Megtisztelő számomra, hogy az általam nagyon nagyra tartott futótársam, Páva Tomi, akit már ugyan lassan három éve ismerek, és még sosem mentünk együtt, most az utolsó napon megjelent. Ő szintén nagyon gyors, de most egy kör erejéig visszatartja magát, nem repül szokásos tempójában. Nehezen mozgok, ezért főképp, míg le nem lazulok teljesen óvatos, 5,50 körüli tempókat megyünk. Az első kör felénél nagy örömömre Tücsök csatlakozik hozzánk. Tominak nagyon lassú a menetünk, láthatóan erősebben haladna, a kör végén egy közös fotó után elengedjük.

fm4,1.jpg

A futás jól megy, az izomzatomnak olyan érzés, mint amikor már 30 km körül tartok, fáradt, egy picit fáj, de van még erőm. Lubics Szilviát kérdezték, amikor másodszor lett a nők között győztes a Sparthatlonon, hogy meddig tudott volna még futni. Azt mondta, nem tudom. Mindig addig futok, ameddig kell. Ezt már nagyon sokszor tapasztaltam. Mindig annyitól fáradok el, amennyit futni tervezek. Így van ez most is. A tizenötödik szigetkörnél tartok a héten, tehát már csak egy van, és lassan nagyon várom, hogy vége legyen A harmadik körben kellemes meglepetésként Robi csatlakozik hozzánk.

fm4.jpg

Úgy hat rám mintha ittam volna egy korty energia italt. Jól érzem magam attól, hogy része akart lenni a küldetésemnek, mely lassan sikeresen lezárul. A negyedik kör felénél, a Margit hídnál Tücsök köszön el. Az utolsó egyenesben már a zárásra koncentrálok. A versenyeken is nagyon szeretem ezt a részt. Itt csúcsosodik ki az egész felkészülés, a versenyen választott taktika eredménye. Ha maradt még erő a jó befejezéshez működik Szilvia gondolata. A verseny az egy ünnep. Minden arról szól, hogy aznap jól érezd magad. Mosollyal indulsz és mosollyal érkezel. Még lehet hátra 400 m, amikor Norbinak súgom. Most jön az, amiről beszéltem. Kezdjük meghúzni, és a végén lőjük el a maradékot. Még néhány méter és kikapcsolom a külvilágot teljesen, fennhangon mondom, miközben sprintelek, mosoly az elején mosoly a végén. Sikerült!!!!! 21.40 km 1:59:54 alatt. Férfias öleléseket kapok, s viszonzom azokat én is. Gratulálok, és megköszönöm, mindenkinek.

Az esemény után, egy nagyon elégedett űr keletkezett bennem. Boldog voltam, és nem hiányzott semmi. Mindent megkaptam, amire akkor vágytam. Teljesítmény, élvezet, barátság, szeretet. Nagyon elfáradtam. Jó volt végig csinálni, és javaslom mindenkinek, aki eléggé erősnek érzi magát e kihívás teljesítéséhez. Az biztos, hogy tesztelni lehet a mentális és fizikai erőnlétünket..A következő héten egy laza 16 km-es hetet csináltam, majd folytatódott minden, de még nem úgy, mint azelőtt. Túlságosan ráültem a dicsőségre, és ez kényelmessé tett, mígnem megtaláltam ismét a célt, ami remélhetőleg repít megint előre, még jó sokáig.

Azt mondta egy barátom: „Ne köszönd meg senkinek a teljesítményedet, hiszen azt te tetted.” Ebben igaza van. Ellenben azt én tudom, hogy nélkülük mennyivel nehezebb lett volna. Ha nem láthatom, hogy Koko miként működik az amatőrök között, még mindig élsportolói mentalitással. Ha nem hoz össze a jó sors Bóta Kingával, és nem edzhetek vele és nem beszélgethetek vele a sportról, ha ő nem ad tanácsokat önzetlen kedvességgel. Ha nem vagyok tagja az Angyalcipők futócsapatának, akik oly sokat adnak magukból társuknak, akik motiválnak és melletted vannak. Ha a Párom, Andrea nem fogadja el működésemet, ha nem támogat önzetlenül, akkor lehet, hogy nem is tudnám akarni.Ennyire biztosan nem, mint most.

Köszönöm szépen.

 

2014, április 13, vasárnap. Hűvös, ámde napsütéses időre ébredhettünk. Nagyon izgulok, függetlenül attól, hogy általában kéthetente egyszer futom a 21 km-t. A verseny az verseny, teljesen mindegy milyen távon indulok, pláne, hogy mindig olyan célt tűzök ki magam elé, amiért nagyon meg kell küzdeni. Ettől válik érdekessé az egész. Kitűzöm a sokak által túlzásnak, nagyképűnek tűnő, ellenben nekem nagy kihívást jelentő célt, és megyek érte eltökélten, ellentmondást nem tűrve. Annál csodásabb kevés dolog van, hogy tudod, meg van a munka, és te bezsebeled a gyümölcsét. A Vivicitta számomra egy szintfelmérő, ahol 1 óra 45 perc alatt szeretnék futni. Ha jól sikerül a verseny, akkor jó úton haladok az idei fő célom felé. Szeptemberben szeretném az Esztergomi félmaratont 1 óra 36 perces idő alatt teljesíteni, ami majd kiderül mire lesz elég. Tehát végzem a reggeli rutint. Indulás előtt két órával keltem, hogy mindenre legyen időm. A kutyát már úgy sétáltatom, hogy a futócuccom rajtam van, persze ezt eltakarom szabadidőruhával. A héten vettem egy kompressziós szárat is a siker érdekében, ami a próbafutáson nagyon jól működött. A sebesség, mondjuk nem ettől jön, de a komfort érzetnek nagyon jót tesz. A tesztfutások jól sikerültek, és remélhetőleg nyoma lesz az idén lefutott 600 km-nek is, valamint az egy-két hetente elvégzett fartlek edzéseknek. Van időm egy óvatos reggelire, iszom egy isotoniás italt, várom a kettő hatását, inkább most jöjjön, mint később. A verseny 9,30-kor rajtol, de előtte egy órával találkozó van az Angyalcipők félmaratonistáival egy közös fotó erejéig. Fontos számomra a csapat. A jó közösség motiváló hatással van rám. A DK-Team-ben is megkaptam a motivációt, és megtaláltam azokat az értékes embereket, akikkel a mai napig tartom a kapcsolatot. Az Angyalcipők egy nagyon fiatal csapat, teli energiával. Még nem ismerek mindenkit, de rengeteg kincset találtam már eddig is. Most van először csapatpólóm, amit nagyon büszkén viselek. Rajongással szeretem Angyalföldet, és hogy a kerületem csapatát képviselhetem, az külön felemelő érzés.

Andrea és Zserbó társaságában érkezünk a Margitszigeti találkozó helyre. Angyaltársaim lassan gyülekeznek. Van, akinek bemutatkozom, bár névről már ismerjük egymást, és vannak akiket kedves ismerősömként üdvözölhetek. Tücsök anyukáját mutatja be, úgy tűnik már hallott rólam. Tücsivel nagyon jó futópárt alkotunk. Ő rettentően rutinos, csak egy picit önbizalomhiánya van. Nekem meg van a megfelelő magabiztosságom, de néha esztelenül cselekszem. A közös edzéseken tökéletesen húzzuk és fogjuk vissza egymást. Nem véletlenül van tehát, hogy a legfőbb célunk ugyanaz. 2015-ben Krakkóban 4 órán belül fogjuk soron következő maratonunkat.

 

10257964_10152268655601597_780058243011110029_n.jpg

 

Miután elkészülnek a közös fotók, Tücsivel egy bemelegítő körre megyünk. Kb. egy perce kocogunk, amikor kedves ismerőseinket köszönthetjük. Ancsúrék éppen saját projektjük, az Egyensúlyom rádió legújabb adását veszik fel, melyben az 50 éve futó Tabajdi Józsi bácsival is beszélgetnek. A bemelegítés jól esik, a versenyláz egyre erősebben kerít hatalmába. Még van negyed óra a rajtig. Visszaérkezve a találkozópontra, csak annyi időre állok meg, hogy Andreától elköszönjek, és már indulok is tovább, hogy beálljak a rajtzónába. Tücsit elkísérem a két órás szektorba, ahol az Angyalcipők vezére, GarasAti az iramfutó. Ati rákérdez, mi a tervem. Mondom neki, hogy 1:45 alá mennék. Azonnal mondja jó tanácsként: az első kilométerekben menj az iramfutókkal, majd lassan hagyd el őket, és tartsd vagy növeld a távolságot. Ááá! Mondom én fülemet behúzva. Sosem mentem még 21 km-t öt perc alatti tempóval, nem merek gyorsabb lenni a tempót adóknál. Jól van. Húzza meg a vállát, te tudod. Lassan elköszönök, még meglátogatom a közelben levő csapattagokat, majd néhány biztató szó után elindulok saját szektoromba. A rajtig még van egy-két perc, s ez alatt sikerül teljesen rákoncentrálnom a versenyre. Amikor eldördül a pisztoly, lassan megindul a tömeg. Rengetegen vagyunk. Sejtésem sincs, mekkora létszám indul ma, de azt igen, hogy már egy hete lezárták a nevezési lehetőségét. Közel két perc alatt jutok el a rajtkapuig, az egész mezőnynek kb. 15 perc kellett ehhez. Elindítom a stoppert, hogy láthassam majd beérkezéskor a nettó időt. A rajt alatt nagyon elmentek az iramfutók. Folyamatosan hámozom át magamat a tömegen, hogy közelebb kerülhessek a piros lufis segítőkhöz. Nem tudom, mióta van maga az iramfutói státusz, de az biztos, hogy nagy találmány, mert leveszi a futóról a gondolkodás terhét. Nincs más dolgom csak futni és figyelni az éppen aktuális szint a levegőben. Ha jól fel vagy készülve, sima ügy az egész. Két kilométer alatt beérem az üldözötteket, ekkor már csak az a dolgom, hogy figyeljem azt a tempót, amit ők futnak. Könnyűnek érzem, lazán futom az öt perc alatti kilométereket.

ppic_Telekom_Vivicitta_Felmaraton_utvonal_0525.jpg

Természetesen erősen kell tartani a saját gyeplőmet, mert hamar elszállhat minden, ha hagyom az energiák szabad áramlását. A negyedik kilométernél lévő frissítő pontnál átrendeződik körülöttem minden. Az addig mellettem és előttem futók eltűnnek, új társakat kapok. Mert, hogy rendszeresen futom ezt a távot, igaz más iramban, és még meleg sincs különösképpen, nem igénylem a frissítést. Haladok tovább, most már külső kontroll nélkül. Akaratlanul is belekeveredtem abba a szituációba, amit GarasAti tanácsolt. Hagyd el az iramfutókat, és építsd ki a megfelelő távolságot. Nem nézek hátra, csak megyek előre rendületlenül, egy magamnak kiválasztott kényelmesen futható, de elég erős tempóban. Ez a jó, ezt nagyon élvezem. Hat kilométernél járhatok, amikor először érzem has tájékon, hogy levegő került a rendszerbe. Kellemetlen, de még jól viselhető a fájdalom. Mély levegővételekkel pumpálom ki a buborékot, igyekszem nem figyelni rá. A Budai rakparton haladunk, erősen süt a nap. Ahhoz képest, hogy reggel milyen hűvös volt, most már kezdi túlzásba vinni, de ez még az ideális, könnyen viselhető hőmérséklet. Eszembe jut, hogy amikor a maratont futottam, mennyivel másabb volt az érzésem a hetedik-nyolcadik kilométer környékén. Ott, akkor még nagyon az elején voltam, most meg már lassan a felénél. A Rákóczi hídnál futunk fel a rakpartról, és fordulunk vissza a Szabadság híd felé. Itt látom először a mögöttem futókat. Keresem a piros lufit, érdekel, hogy működtem eddig, hogy dolgozik GarasAti taktikája. Ahogy saccolom, erős három perces előnyöm van, ami megnyugtató. Keresem csapattársaimat a lent szembefutók között. Az Angyalcipős pólók látványa jó érzéssel töltenek el. Szeretem őket, a csapatot, nagyon jó közöttük lenni.

ppic_Telekom_Vivicitta_Felmaraton_utvonal_0805.jpg

GarasAtit fedezem fel a fehér lufival. A pálya szélén vagyok, üvöltöm felé, HAJRÁ ANGYALCIPŐK. Ő mosolyog, felém int, jelzi, jól megyek. A Szabadság híd lett a kedvenc hidam. Elegáns öregúrként, magabiztosan ível át a Duna fölött. Este is gyönyörű, amikor a zöld híd, zölden van megvilágítva. A maratonnál is átfutottunk rajta, és nagy örömömre most sem marad ki. Itt találkozom, a Suhanj Alapítvány segítői között egy általam nagyra tartott futótárssal, amint biztos hátteret ad egy tolókocsis sporttársnak. Nagyon tisztelem őket. A táv felénél vagyunk. Az erőmmel nincs baj, úgy tűnik, bírom a tempót, bár néha eszembe jut, vissza kéne vennem, de a szívem nem engedi visz előre rendületlenül. Amióta nem dohányzom, magabiztosabb lettem. Nincs akadályozó tényező, erős vagyok, mi lehet a baj. A buborék. A mai napon állandó visszatérő vendég, az egyetlen akadályozó tényező. Mély levegő, kifúj. Mély levegő kifúj. Ez mindig működik. Az időjárás már túl kegyes is hozzánk. A pesti rakparton haladva már használom a frissítő pontokat. Egy korty víz, és a sapka megmerítése a vízben. Tovább haladva, keresem az árnyékos részt. Nem bírom a meleget. Nem rég eszembe jutott, hogy Athénba kellene maratont futni. Én bevallom, hogy egy softmaratonista vagyok, aki nagyon rosszul viseli az időjárásnak eme szélsőségeit. Ha külföldön fogok futni, akkor a mediterrán területek sajnos nekem nem jöhetnek szóba. A gyönyörűen felújított Kossuth térnél futunk fel a rakpartról. Eléggé fáradok, de még szerintem jó kilométereket megyek. Nem érzem, hogy lassulnék. Itt jól megtekergetnek minket, igazából nem is nézem az utcákat, igyekszem magammal törődni. A buborék nem tűnt el. Megint intenzív szereplővé válik, sőt úgy tűnik, ő akarja a főszerepet. A bordáim alá bújik és igyekszik minél nagyobb lenni. Hajrá Béka! Fut el mellettem DK, azaz Moós Gergő, a DK Team létrehozója. Örülök, hogy rám köszön, vicsoromat igyekszem mosolyra váltani, nagyon irigylem, hogy lazán fut. Az a baj, hogy fogalmam nincs, hányadik kilométernél járunk. Én reménykedem, hogy már legalább a tizenhetediknél, és akkor már csak a Margit híd van és vége. Amikor a hídhoz érek, szembesülhetek a szomorú ténnyel, hogy az érzékeim csúnyán becsaptak. Még csak a tizenötödik kilométerjelző mellett haladunk, a szalagkordonok újra levisznek a rakpartra. A fájdalmam oly erős, hogy szinte nyüszítek. Agyamban idegesítő sziréna vijjogása indul meg. Baj van, baj van. Pumpálom a levegőt, rendbe kell jönnöm.

ppic_Telekom_Vivicitta_Felmaraton_utvonal_1666.jpg

A csodálatos Suhanj szurkolótábor mellett vánszorgok el, igyekszem kevésbé szánalmas külsőt magamra erőltetni. Úgy érzem, ólomléptekkel haladok. Tudom, hogy nem fogom feladni, és még az 1.45-ös időt sem siratom, de most nagyon nehéz. A rakparton a Dagály felhajtó előtti visszafordító után kerülök szembe ismét a mezőnnyel. Keresem a piros lufit, szerencsére akkora előnyt építettem ki, hogy hiába a szenvedős kilométerek, és a vele járó lassulás, még nem látom a magasban lebegni. Azt hiszem, mintha jobban lennék. Judittal futunk el egymás mellett, akivel az Angyalcipőben edzünk elég sokszor együtt. Széles mosollyal kiabál felém, buzdít, tudja mi a tervem, és ez nekem mennyire fontos. Néhány méter múlva, a Margit hídi felhajtónál Dezső bá, az Angyalcipők szurkolója, és egy kedves társunk apukája pacsizik velem, majd egy kedves szőke leány, aki a mi trikónkat viselve feledteti kínjaimat. A hídon már ismét önmagam vagyok, igaz már nagyon fáradtan mozgok, de a tempóm biztos nem rosszabb a kilométerenkénti öt percesnél. Oldalról folyamatos a taps, és a drukkolás. Eszembe jut Andrea, hogy mennyire jól tűri a hobbimat. A futó társ nélkül semmit nem ér. A Margit szigetre lefutva, még egy frissítő pont. Egy korty víz, sapka a vízben, és indulok az utolsó egyenesnek. A huszadik kilométerben nézem meg először az órámat. 1:36. Ez őrület. Most már biztos, hogy meg van, amit akartam, akárhogy érek célba. Oldalt szurkolók várják szeretteiket, barátaikat, csapattársaikat. Tapsolnak mindenkinek, aki elhalad előttük. Lassan kopnak a méterek a lábam alatt, figyelem magam, vajon tudok e még egy utolsó sprintet indítani. Látom a befutó kaput, és erőt véve magamon még neki iramodok. Üvöltés szakad ki belőlem, mint októberben a maratonnál. A kapu alatt átfutva leállítom a stoppert.

Vv befutó.jpg

 

Erre az eredményre még gondolni sem mertem. 1:41:27. Sokkal jobb a tervezettnél. Boldogan sétálok a befutók között, ismerősök kérdeznek, gratulálnak. Átveszem az érmemet, elégedetten ballagok a megbeszélt találkozóhelyre, ahol Andrea és Zserbó vár.

Nagyot álmodtam, vagy csak reálisan mértem fel a lehetőségeimet? Majd szeptemberben kiderül. Az első akadályt sikerrel léptem át, és nem állok meg, míg a testem nem jelez megálljt.

"A férfinak nincs joga fizikai edzés területén amatőrnek lennie.
Szégyen számára anélkül megöregedni, hogy látta volna azt
a szépséget és erőt,amire a teste képes."
(Szókratész)

 

 201709_165452063512241_1060079_o.jpg

Két egymástól eltérő tevékenység. Különböznek egymástól, mégis van amiben egyeznek, és ezt úgy hívják, szenvedély. A futást, én a sportok narkotikumának hívom. Aki rászánta magát, és már legalább egyszer kóstolhatta erőfeszítéseinek gyümölcsét, valószínűleg örökre rabja marad. A test akarja a törődést. Sajnos a cigaretta is ilyen, persze a károsabb kivitelben. Nagyon könnyű a kézbe venni, de borzasztóan nehéz letenni. Hiába tudjuk, hogy hosszútávon mérgező hatása van, és a pillanatnyi élvezeten kívül semmi jóra nem számíthatunk tőle, mégis kötődünk hozzá. Kötődünk hozzájuk oly módon, hogy előfordul, egyikről sem akarunk lemondani. Pedig ha belegondolunk a cigarettától a lélegzés nehézkesebb lesz, a futásnál meg nem túl előnyös, ha a levegő útja le van szűkítve. Ha viszont nehezebben kapunk levegőt, a szív erősebben ver, ha az igénybevétel megnő. Tehát bárhogy nézem, a kettő együtt aligha működhet. Ennek ellenére, vagyunk néhányan, akik elvárjuk a testünktől, hogy minél nagyobb teljesítményre legyen képes, de nem könnyítjük meg a helyzetét, és dohányzunk azokon a napokon, amikor nincs edzés. Igen sajnos be kell vallanom töredelmesen, hogy harmadik futóévemet teljesítem, futottam kb 3000 km-t, benne jó néhány félmaratont és egy maratont, mindezt úgy, hogy dohányoztam. Hiába voltam eltökélt futásügyileg.

53964_444635432260568_1138756933_o.jpg

Mentem plusz 36 fokban és futottam jeges úton mínusz 20-ban, kint voltam szakadó hóesésben, szélviharban, s tűrtem el fájdalmat miközben kínzó mód gyötört, tápláltam energiát amikor az már elfogyott, a nikotin után vágy felülkerekedett rajtam. A józan észt legyőzte a szenvedély. Az akaratom ez irányú gyengeségét az is okozhatta, hogy nem éreztem fizikai szükségét a cigaretta letételének. Tehát a céljaimat simán tudtam teljesíteni így is. Persze tudtam, hogy az nem helyes amit teszek, de azon kívül, hogy iszonyat lelkiismeret furdalás és szégyenérzet töltött el, semmi nem történt. Mondhatom ezt már nyugodt szívvel múlt időben, mert a jelen már másról mesél. Új céljaim vannak, melyek elég élesen követelik az életmódváltást. Gyorsulnom kell, és ehhez első lépésként tehermentesítenem kell a szervezetemet a káros szenvedély okozta akadályoktól. 46 éves vagyok, és nagyon szeretem a hosszútávfutást. 4 órán belül futottam az első maratonomat, mert azt akartam.

 

528304_602748836449226_768090050_n.jpg

A 10 hónapnyi felkészülés megtanított arra, hogy ha kitűzök magam elé egy célt, azt mindenáron teljesíteni lehet, ha fejben elég erős vagyok. Most már harmadik hete nem dohányzom, tehát valami tényleg történik, erre már lehet építeni. Érzem a különbséget futás közben. Igaz benne van az is, hogy egyenlőre csak pszichésen érzem a különbséget, mert akarom érezni, hogy a hasznos szenvedélyem legyőzhesse a károsat. Teszem mindezt úgy, hogy a célom túl merész, és lehet elérhetetlen számomra, de tudni akarom, hogy mindent megtettem a sikerért. Bizakodom, hogy erős maradok, és valóban működni tud a Futás a dohányzás nélkül.

 

S eljő a várva várt nap, amikor, úgy érzem magam, mint érettségi előtt. Nagyon sokat készültem, beszéltem róla, de egy kukkot sem tudok. Vegyes érzelmekkel vagyok feltöltve. A reggeli rutint tökéletesen végrehajtom, de megerősítésre van szükségem.. Andi reggel még rám ír, mi van velem, hogy vagyok. Persze ő nyugtat, minden rendben lesz. Andrea is a nyugalmat árasztja felém. A fiam egy kisebb interjút készít velem indulásom előtt, a hogy érzi magát az ember, élete első maratonja előtt címmel.

Az időjárás reggel ½ 9 tájt, tökéletesnek ígérkezik. Borult, ködös idő van. Reménykedhettem, hogy mégsem lesz meleg. Előző nap a napon 29 fok volt. Az a hőség futás közben biztosan megölne. A rajt előtt, még némi közösségi életet élek. Egyszerűen nem tudok csak megérkezni és rajthoz állni.  9 tájt megérkezik Andrea, Krisz és Pé is, aki a 11. maratoni rajtjára készül. Érdekes módon nem vagyok ideges. Arra számítottam, hogy remegni fog kezem,  lábam, de szerencsére ez elmaradt. ¼ 10-re Andi is kiszabadul a Suhanj sátor elől. Nem tehet róla, hogy nagyon szeretik őt mindenhol. Családomnak hatalmas ölelés, Pé-nek kívánom a sikert, és indulás a rajthoz. Annyira gyorsan repült az idő ez eddig, hogy elszalasztom a WC használatát. Még egy rövid megállásra sincs lehetőség.

rajt.jpg

A rajt csodálatos érzés. Valószínűleg a koromnak is köszönhető, hogy kis híján sírok.  Nagyon boldog vagyok, végre már nem beszélek róla, hanem csinálom. Barátommá lett futótársam mellettem van, visszafog, hogy ne vigyen el a tömeg, hogy ne fussam szét az elejét. Egyedül biztosan gyorsabban kezdtem volna. Jó érzéssel tölt el a maratoni közeg. Az első 10 km-en lazán mozgok, az 5,4-es tempó, könnyed futást jelent. Menet közben csatlakozunk Ancsurhoz, és néha megjelenik egy másik futótársnőnk is.

 

558442_440004502775858_1910988718_n.jpg

 

Andi 11,5-nél kiszáll, lévén váltót fut, elmond mindent, amit úgy érez, szükségem lesz rá. Nagyon izgul. Bízik bennem, hogy meg tudom csinálni, de tudja a maraton nagyon hosszú, bármi megtörténhet. Kb. 15-ig Ancsurral futok. Nagyon jól esik a társasága. Figyeljük az iramfutókat, akik zöld lufit kötve derekukra adják a 4 órás teljesítéshez megfelelő tempót. Igazából ha jól fel vagy készülve más dolgod nincs, mint hogy őket kövesd. 15 km után egy frissítő pontnál elvesztem futótársnőmet. Nincs baj. Az edzéseken is egyedül mentem szinte mindig.  Nézem a lufikat, és tempózok. A Budai rakparton haladunk, hosszú monoton futás, amiket én nagyon szeretek. Koncentráltan, nem szétfutva magamat futok, fogalmam nincs milyen tempóban. Kellemes meglepetésemre Koór Bélát látom az út mentén. Összepacsizunk, és 1-2 km-en keresztül kísérőmmé válik. Nagyon tisztelem és kedvelem Bélát. Ő aztán tudja hogyan kell küzdeni a célokért. Biztat, hogy a felkészülésem tökéletes volt, nem kérdés a siker. A Lánc-híd alatt elköszön. Figyelem a lufikat, magamat, a tempó nem sok. A Lánc-hídra felhajtva, Andi és Deni áll a pálya mentén. Nagyon jó, hogy ennyire mellettem vannak. A Pesti oldalon már nagyon tűz a nap. 21 km-nél 1:58-nál vagyok. Ez egy perccel rosszabb a tervezettnél. Nem akarok kapkodásba kezdeni. Azt vettem észre, hogy iramfutóim, több időt töltenek a frissítő pontoknál mint én, így valamennyit mindig tudok hozni rajtuk, nincs nagy távolság köztünk soha. Ha egy kis időre eléjük kerülök, inkább azt az időt pihenésre használom. Az hogy én kevesebbet frissítek, annak két oka van. A rajt előtt kimaradt folyadékürítés, és hogy ezt is óvatosan kezelem. A túl sok banán, vagy a folyadék megbosszulja magát. 25 km körül kezdek fáradni. Nem érzem, hogy könnyedén tudok mozogni. Ez még túl korai, igaz még aggódásra nincs ok. Jó a felkészülés, egyébként semmi bajom, csak a combom jelzi fáradását. Nagyon meleg van, ha, lehet a kőfalak árnyékában futok. A frissítőknél már merítem a sapkát, hagy csurogjon tarkómra a víz. A Margit sziget felé futva, rám köszön egy kedves ismerősöm Judit, aki éppen hű társával, Másával szemléli a futókat. Egy energia csepp. A szigeten 30km körül járunk. Határozottan fáradok. Eszembe jut a verseny előtti aggodalmam. Régen futottam 30 körülit. Csak az ösztöneimre kellett volna hallgatnom. Egyszerűen elszoktam a hosszú futásoktól. A tempót még ésszerűen tartom, de lehetőséget adok arra, hogy lemondjak a 4 órán belüli teljesítésről. A szigeten futva egy előttem haladóhoz oda rohan valaki örömködve. A futótárs eléggé ridegen reagálja le ismerősének örömét, és bevallom én is hasonlóan tettem volna. Van az a fáradtság, az az állapot, amikor belül  akarunk lenni, és a külső lét csak információ jellegű. Egyre többet kezdek gondolni arra, hogy sokan drukkolnak nekem, és hogy vár a családom a célnál. Feleségem, Fiam, Unokahúgom, Testvérem, Sógornőm. Amikor ezek a képek jutnak eszembe, mindig elérzékenyülök, úgy hogy lapozni kell. Nagyon messze még a cél.  A Sziget végén, talán 33 km-nél lehetünk, ismét mellettem vannak a lufik. A frissítést lerövidítve, valószínűleg az utolsó 10 km-re tempót váltottak, újra együtt haladunk. Igazából már nem elsőrendű feladat, hogy a beérkezés idejéhez kössem a tempómat. Be akarok futni, meg akarom csinálni, de nem akarok szenvedős érkezést. Nem akarom néhány perc miatt elrontani a maratonomat. A Margit-hídra felfutni, kb. olyan most, mint frissen a Kiscelli úton felteperni. Óvatosan ez is meg van. Jót tesz a lelkemnek, hogy ismét az V. kerületben haladunk. Ez már a végjáték előtti szakasz. Tudtam, hogy jön még egy Nyugati felüljáró, de akkor is kimondhatóan a vége felé megyek, és még mindig a zöld lufik libegnek előttem. A felüljáró előtti frissítő pontnál, Pé barátom paskol meg. Begörcsölt a lába és némi idegbecsípődés hátráltatja. ½ órával ment előttem. Kénytelen vagyok ezt most kitörölni az agyamból. Ha az én drága iramfutóim nem kezdenek el vágtázni, nem lehet nagy gond. A felüljáró, Gellért hegyként emelkedik előttem, de felfutok. Monspart Sarolta buzdít mindenkit rendületlenül. Még mindig tempót futok. Nem tudom, hogy történt, de elmúlt vizelési ingerem. Már merek, és szükségem is van rá, nagyokat iszok. A Lehel úton haladva, 37 km körül nincs nagyobb baj, mint addig, tehát érezhetően van izom a lábamon. Mentálisan ma verhetetlen vagyok. 100 % - ig biztos vagyok a sikerben. Tempót futok, szerintem 6 perces km-eket de azt folyamatosan. Bevallom én nem figyeltem soha, hogy a Dózsa György út mekkorát emelkedik. Konkrétan úgy kell mennem rá, mint mikor a szigetről felfutok az Árpád hídra. Amikor a Hősök tere felé kanyarodunk, Andreát és Andit látom meg. Nagyon boldog vagyok. Halhatóan ők is örülnek nekem. Energia bombaként hatnak rám. A ligetbe érve 3 és fél km van még hátra. Miért tagadjam. Mindig is utáltam a ligetben futni. Egyszerűen alkalmatlan az út rá. Ráadásul a végére úgy megtekernek minket, hogy már azt sem tudom, hol vagyok. Konkrétan, egy zsák cukorért simán vihető lennék. Elérkezünk a 40. km-hez, ahol az általam mérhetetlenül tisztelt ember baritonját hallom. Oldalra nézek, és a Testvéremet és kedves családját látom. Nem tudom, mit mond, de valószínűleg hajt még egy kicsit. A zöld lufi még mindig előttem, karnyújtásnyira. Most már nem engedem el. Futható a tempó és tudom csinálni. Érzem, hogy megy, de még nem engedem el magam. 41. km, nézek az órámra. Az általam mért idő 3:52. Ha jól érzem, akkor ezt már nem vehetik el. Meg lesz, de még mindig nem szabad elindulni. Óvatosan kell a végét csinálni. 42. km. Őrület. Még mindig fogom, nem indítom a végét. Nézem a befutó kapuját. Kb. 150 méter lehet, amikor kirobban a bennem lévő feszültség, szinte üvöltve és sírva vágtázok, csinálom meg, azt, amiről álmodtam. 4 órán belül és sprinttel a végén.

 

marathon.JPG

Oldalról a Suhanj tribünről Andi, és Emőke harsogja a nevemet. 3:58:56. A bruttó időért sem szomorkodnék a fejem felett a kapun 4:02 van. Hát mit szépítsek. Potyog a könnyem, és egyszerűen boldog vagyok. Csak járkálok a kapu mögött és próbálok észhez térni. Egy mögöttem beérkező idegen srác veregeti meg a vállam, és gratulál. Előttem ért célba Károlyi Judit ultrafutó, aki sérülése ellenére csodálatos maratont ment. Edzéseken sok jó tanácsot kaptam e kedves és szerény lánytól. Nagyon örültem neki. Nem zavarja, hogy megölelem, láthatóan osztozik boldogságomban. Kifelé menet, az Angyalföldi helyi tv riporterénél megállok néhány mondatra. A Lelkemre kötötte előző napon, hogy a verseny után keressem meg. Tovább haladva megkapom az érmet, és végre a családomat szoríthatom magamhoz. Mosolyognak, ölelgetnek, büszkék rám. Szeretettel lesik minden mozdulatomat. Pé 10 perccel később érkezik, kínok közepette. Élete legjobbját futotta volna, ha nem sérül le menet közben. De bejött, immáron 11. maratonját teljesítve. Minden tisztelet előtte. Andi, tudtam ,hogy a Suhanj tribünjén van.  Megkeresem.  A nyakamba borul, és érezhetően nagyon boldog. Én is az vagyok. Megcsináltuk, amit elterveztünk. Fal nélkül, időben érkeztem. Végig kontroll alatt tartottam a futást. A sprint a végén, számomra azt jelenti, hogy van még erőm, nem futottam szét magam. Pedig többet már nem bírnék. Emőke és Deni gratulál őszinte örömmel.  A futók mindig őszintén elismerik társuk teljesítményét. Itt nincs olyan, jobb vagy nálam, vagy rosszabb. Ha szomorú vagy, vigasztalnak, ha örömöd van, veled örülnek.

10 hónapja, amikor először körbe futottam a Velencei tavat, döntöttem el, hogy neki ugrok a maratoni felkészülésnek. Persze előtte megkérdeztem a páromat, Andreát, mit szól hozzá. Sosem gátolt semmiben. Neki az a fontos, hogy jól érezzem magam. Kutvölgyi Andihoz fordultam, aki akkor már a Velencei tókör teljesítéséhez adott edzéstervet, és hitette el velem, képes vagyok nagy dolgokra a futás terén.  Én először Krakkóba akartam menni, majd 2014-ben. Azt mondta, gondold át, de előbb Pesten kell futnod 2013-ban. Ahogy elolvastam maratoni beszámolóját, tudtam miért mondja. Sehol a világon nem kapom meg azt a plusz erőt a szurkolóktól, barátoktól, családtól, amit itt Pesten.

Család és barátok? Sosem lettem volna képes a maratoni táv teljesítésére, ha nincs meg a csodálatos háttér.  Hatalmas köszönet a feleségemnek, Andreának, és a fiamnak Krisznek. Különös mód Kutvölgyi Andreának és Kugler Péternek (Pé). Nagyon sokat segített a közös edzéseken Inzer Emőke, Cserhalmi Pál, Károlyi Judit, Deni Dénes és nem utolsó sorban Papp Zoltán. Valamint, mindenki, aki egy gondolat erejéig is szurkolt nekem. Munkahely, Futótársak, Családtagok, Barátok, Ismerősök.
 

Összegzésként a saját tapasztalati utamon. 10 hónap alatt, fel tudod edzeni magad 28 km-ről 42 km-re. Csak annyi kell, hogy nagyon akard, hogy minden áron véghez kívánd vinni a célodat. Én azóta kb. 1600 km-t futottam, hóban, jégen, özönvízben és tomboló hőségben. Nincs kifogás, maximum, ha a tested kívánja 1-1 edzés kihagyását. Alapelvem, fuss, sok hosszú lassú km-t. Nem én találtam ki, hanem Máthé Zolitól olvastam, aki számomra egy hatalmas futó. Nem volt külön gyorsító edzés. Ösztönből edzettem, az alap edzéstervre építve, amit Anditól kaptam. Mindig kérdezhettem rutinos társaimtól, akik boldogan segítettek. Ha valaki utánam akar jönni, hát tegye. Azt gondolom, megéri. Én két napja a föld fölött járok, lebegek szinte, mert teljesítettem a maratoni távot, mert volt egy káprázatos befutóm, mert végre nem csak beszéltem róla, hanem megcsináltam. A futás összehozott csodálatos emberekkel, megváltoztatott, kihozta legjobb énemet. Azt gondolom, hogy bebizonyítottam, hogy egy egyszerű ki szürke ember 45 évesen, ha van elegendő alázata a kitűzött célja iránt, akkor mindenre képes. Hogy mi lesz ezután? A maratoni távot, ha legközelebb futni fogom, az biztosan külföldön teszem, és hagyom a 4 órát Pesten. Örömfutást akarok, nézelődve. Egyelőre, félmaratonokat fogok futni, abban még tudok javulni.  Mindenekelőtt Futóbéka egy kis időre kikapcsol. De nem örökre.           

béka.jpg

Futóbéka 2013.10.10. 17:48

Még 2 nap

DpFp2013_4_LM-0919.jpg

A felkészülésem beszámolóját ott hagytam abba, hogy a nagy menetelést egy félmaratonnal zárom Esztergomban. Jelentem megtörtént, nem is akárhogyan.

Mint talán már említettem, nagyon szeretem Esztergom városát, és így utólag is azt mondom, a legjobb döntés volt odautazni. A családomnak is jó volt egy kis kiruccanás, meg nekem is kellett egy verseny, a nagy futás előtt. Mint ahogyan az a fontos futásaimnál lenni szokott, jelen volt, Andi és Deni. A versenyközpontban Máthé Zoli volt az első, akit megláttam. Jó jel. Az eddig legnagyszerűbb futóemlékemen, a decemberi Velencei-tókörön is ott volt. Majd később találkoztunk Beussal és Alabárdossal, Molnár Petivel stb. Deni úgy döntött velem tart a versenyen. Nagyon kedvelem a srácot, és borzasztóan izgultam, mert nem tudtam hogyan működök aznap. Féltem, hogy elrontom a versenyét. Nyulazni csak akkor lehet jól, ha meg van a harmónia a párosban. Nálunk ez az első 1-2 km-ben már meg volt. Nem akarom végig részletesen elmesélni a versenyt, elég annyi, hogy hatalmas volt. Minden jól jött ki. Deni, ha jól tudom, saját csúcsait döntötte meg, és nekem is a legjobb félmaratonom volt. 1:48 lett, ami azt jelenti, hogy átlagban 5,14 perc/km.

DpFp2013_4_LM-0042.jpg

Azért hogy ne legyen minden fenékig tejfel, a verseny előtt és után is fogfájással és cipő gonddal küzdöttem. Illetve a következő héten némi hapci kór ismét elkapott, de most láz nélkül. A fogamat kihúzták, a félmaratonon már teszteltem az öreg Nike-t, az utolsó hétre teljesen jól lettem. Vártam ezt a hetet. Azt gondoltam jó lesz. Edzek ugyanúgy, mint máskor, és a verseny, a Maraton napján felpörgetve állok rajthoz. Ehelyett, a nagy várakozás lett. Hétfő, kedd meló, kedden még 10km, aztán szabadságon, itthon. Nagy séták Zserbóval, és a gép előtt ülve, beszélgetések futótársakkal, maratonmorzsák szemezgetése a facebook-on. Konkrétan, teljes jóindulattal, barátságból, le lettem tiltva a tervezett edzésekről. Ilyenkor már nem szabad.  Ennek ellenére nem bírtam magammal, és csütörtökön egy eléggé erős, de jól eső 6,6-ot mentem. Pénteken már tényleg a nagyon laza 5,2 marad és a várakozás. Szombaton uszi ügyelet, de délben már a versenyközpontban sétálgatok, és tésztát eszek ebédre majd Pé-vel.

A terv. Minden előjel azt mutatja, van realitása a tervemnek. 4 órán belül akarok menni, de nem minden áron. A felkészülésem, tán még jól is sikerült. A kérdés csak az, hogy éppen aznap miként ébredek. Hogyan áll össze a csomag. A gyomromat, miként tudom előkészíteni, és a fizikális erőnlét, hogyan lesz harmóniában a mentális erővel. Magabiztos vagyok, de visszafogott. Egy picit tartok a 30 km feletti szakasztól. Sokat tudok a futásról, de még messze nem mindent. Egy picit nyomással van rajtam, ellenben persze nagyon jól esik, hogy sokan drukkolnak nekem. Nem akarok a pálya szélén sírdogálni, mint tavaly májusban. Azóta oly sok minden történt, hogy nem történhet meg megint. 2013, október 13. Jó számok. 0-ról a maratonig 2542 km. Elég lesz. Meg fogom csinálni. Ez nem kérdés ugye?          

esztergom.JPG

Futóbéka 2013.09.16. 13:15

Az utolsó hónap

 

Az eltelt hónap eseményei, ismét mosollyal töltik meg lelkemet. Igaz az augusztus második fele az edzések szempontjából eléggé katasztrofális volt, lévén a suliban az évnyitáshoz közeledve, egyre sűrűsödtek a teendők. Úgy terveztem, hogy a szeptembert felpörgetem, és októberben mehet majd a rápihenés. A felpörgetés azt jelenti, hogy heti 70 km-t kell futnom, benne a hétvégi 30 körülivel. A nyárnak szépen lassan vége lett, ami a futónak öröm. A hűvös reggelek elcsúsztatták az edzések kezdetét, és végre lehetett tempót gyakorolni a hosszabb távokon. Rá kellett, hogy jöjjek, a telefonom GPS-es tempó átlagszámolása, egy kicsit átverős, max. tájékoztatás jellegű. Nem stimmeltek az idők. Amikor azt mondja 5,27, utána számolva, 5,44. Nem mindegy. Egy maratoni tempónál nem mindegy. 10 km-nél 52,7 perc, vagy 54,4 perc. Átálltam a vegyes számolásra. GPS mondja hány km, és nézem az órát, a tervezett tempóval meddig kell jutnom. Ez megy kb. 20 km-ig. Utána szépen lassan elkopik a számolgatáshoz a kedvem. Marad a testünk ismerete, ösztönből megyek tempót, azt variálom Új útvonalat próbáltam ki. Mindig szeretek a Duna partján futni. Átnéztem a Római partra, ott még sosem voltam végig. Nem tudom meddig lehet ott menni, a Megyeri-hídon át lehet e futni. Kb 30 km-t akartam menni, ezért belefért, hogy felfedező kirándulást tegyek. Nagyon élvezetes terület. Legfőképpen, amikor a gátra tér rá az út. Olyan mint amikor a Tisza partján futottam. Van 1-2 km-es monoton rész, majd egy kis kanyargós, ami a hídhoz vezet. Tábla mutatja merre kell felmenni, tehát át lehet menni rajta. Kulturáltan megoldott kerékpárút vezet a hídra, és vezet a csoda szép Megyeri –hídon át. Tudom. Sokan rossz szájízzel gondolnak e építményre, hiszen vállalkozások mentek tönkre, mert munkájuk nem lett kifizetve. Elnézést kérek érte. Ettől még nekem nagyon tetszik. Jó átmenni rajta autóval, és futva is. A hídig 10 km otthonról. Átfutva rajta, kb 12-nél tartottam. Ekkor meg kellett állnom, mert nagyon fájt a bal oldalam. Éles fájdalom, minden nagyobb levegővételnél. A Párom szerint a lépem. Megtornáztattam a derekamat, mély légzések, és csillapodni látszott e kellemetlen útitárs jelenléte. A hosszútáv futás örömteli kérdőjele. Merre fussak tovább? Kb 20 km van még hátra, tehát van bőven befutható terület. Egy régi, számomra kedves útvonalamhoz csatlakoztam. Irány Dunakeszi, majd az Alagi úton vissza Káposztás felé, és haza. Nem részletezem tovább az utamat. A Lényeg, hogy megvolt, a vége 29 km lett 5,40-es átlaggal, amit nagyon jónak érzek. Közben a frissítések beütemezése is gyakorolható volt. 10 km után 5 km-enként. A heti 70 km futható. Persze nem esik jól meló után cipőt húzni, de ha már elindultam, nincs akadály. A következő hétvége, amikor a Nike félmaraton ment, én 34 km-t futottam, most hátizsákkal. Hihetetlen, de egy 2 dl-es flaska egy idő után már nagyon nehéz tud lenni, meg kevés is. Így került a hátizsákba a 7 dl-es isodrink, mellé a csoki. Edzésnek nem volt rossz. 5,5-ös átlagot futottam. A végén már nem mozogtam jól. Megint szétvert a meleg. Hajnalban hideg van, 11 felé meg nagyon meleg. Eredménye egy jó kis hapci kór. Hétfőre belázasodtam. Hétvégére 40 km volt tervezve Andival. Keddet kihagyva, szerdán már újra futottam, igaz egy kicsit erőtlenül, de mentem. Csütörtök, péntek újra edzés. Tartottam a hétvégétől, de Andi nagyon lelkes volt, és közösségi futást szervezett. A leghosszabb távomként a felkészülésem csúcsát jelentette600629_10201491505103192_1072276605_n.jpg

A Hajógyári szigeten találkoztunk. Andi, Deni, Tücsi, András, és Mariann. Andrea csinált nekünk sportszeletet. Mindent megtesz azért, hogy sikerüljön a célom. A hosszú futások előtt feltölt fehérjével, és szénhidráttal. Tehát csirkéből volt a bolognai, vacsira meg lángost sütött. Tehát a futás arról szólt, hogy meglegyen a 40 közeli km. Ilyenkor nincs tempó. Megyünk, de nem gond, ha megállunk. Tücsiék 13-km nél kiszálltak, Mariann közben csatlakozott. A tempó erősödött, de 6 perc alá nem mentünk km-enként. Mariann megfutotta első félmaratonját, nagyon lazán. Kb 26-nál voltunk. Ekkor egyedül hagytak, és tudtam 8 km-t 5,30 körüli tempóban futni. Az utolsó körre Deni csatlakozott. Meglepetésemre nem fáradtam. A szigeti 37 km-hez képest, még 35-nél is lazán mozogtam. A végét Andi tiszteletére lesprinteltük. Akartam, hogy lássa, jól állok. Simán ment volna a 42 is. Estére őrült nagy dicséreteket kaptam Andiéktól. Nagyon jól esett, de helyén kell kezelnem a dolgokat. Tudom, hogy a verseny teljesen más lesz. Dupla vagy semmi. Ez jut eszembe róla, de erről majd máskor beszélek. Az utolsó hónapban van még dolgom. Úgy érzem felkészültem a maratoni táv teljesítésére, de a hátra levő szakasz is létfontosságú. A következő két hétben tartom a 60 km közeli edzésheteket. Vasárnap még megyek egy laza 30 km körüli távot, majd jövő hétvégén futok Esztergomban egy felkészülést záró félmaratont. Aztán már csak az átmozgató edzések lesznek max 40 km-es héttel.

Most nagyon jól érzem magam fizikálisan, és ezt kell fent tartanom. Őrülten várom a versenyt. Jó lesz. Remélem nagyon jó lesz.

Köszönöm, hogy velem vagytok. Üdv Futóbéka :-)

Futóbéka 2013.08.17. 21:23

Még két hónap

 886240_484128688301854_235032397_o.jpg

Még két hónap a Maratonig. Még két hónap, hogy elérjem célomat, mely betölti napjaimat, vészjósló árnyékként lebeg előttem, és suttogja. Edz keményebben, mert ez kevés lesz. Igen. Ettől tartok a legjobban, hogy bár megyek és tolom, de ez kevés lesz. Élek, mint mindenki más, végzem a dolgomat a munkahelyen, részt veszek a családom életében, figyelek a harmóniára élet és a hobbi között. Eltökélt vagyok, tudom, hogy meg fogom csinálni, de nyáron edzeni nehéz. Iszonyú fárasztó. Maga a futás is, és hogy korán kell kelni, ahhoz, hogy futni tudjak. A legutóbbi 32km-es futásomon elgondolkodtam, hogy nyáron nehezebb edzeni, vagy télen? Nem tudtam egyértelmű választ adni. Nekem per pillanat a tél könnyebbnek tűnik. Nyáron későn tudok elaludni a melegnek köszönhetően, és nagyon korán kell kelnem, hogy még a nagy forróság előtt tudjak valamennyit élvezettel edzeni. A meleg elveszi az energiát, és ellopja az összes ásványi anyagomat, amit oly nehezen gyűjtök össze. Ha nincs bennem só, magnézium és kalcium, akkor nincs erőm. Nem tudok futni. Télen, az a jó, ha minél később indulok, hiszen akkor tán enyhébb az idő. Két dologra kell ügyelni. Az ízületekre, hogy meg ne fázzanak, és ha megállsz, megfázol. Persze télen ott van a nagyon hideg, és hogy nagyon fel kell öltözni. Akkor azt mondjuk, hogy a futás idejével ne foglalkozzunk, nem mérvadó. Hát nyáron sem. Igazából ez is nagyon bosszant. Már csak két hónap és nem tudom gyakorolni a szinteket. 5,40-es átlagot akartam futni a maratonon, és ezt az időt max. 15 km-en tudom produkálni. Az utóbbi 1-2 hónapban szerintem, bízom benne, hogy igazam van, a melegnek köszönhető, hogy fáradtan mozgok. Mondjuk, inkább most, mint két hónap múlva. Eszembe kell, hogy jussanak Süni mondatai. „Nem edzettem a gyorsaságra, csak sok hosszú lassú km-t futottam”. Persze az ő szintje lényegesen erősebb, és ezt egy 3:06-os maraton után mondta. Visszaemlékszem a tavaly szeptemberi állapotomra. Akkor két hónap kihagyás után, nagyon motiváltan kezdtem újra a futást, és boldog voltam a 10km-ek gyorsaságának. Álmodtam egy Velencei-Tó körbefutásáról, majd készültem a Budapest Maraton váltófutására a SpeeDKontrollal. A motivációm most sem hiányzik, és bizakodom, hogy ismét olyan idő lesz, amiben majd a 20 és 30 km-eket ismét lazán fogom futni. Lássuk meg. Holnap 24 km hegyre menetben. Aztán úgy gondolom, jöhetnek az utolsó hónap hosszú síkfutásai. Mindezt ösztönből, edző nélkül. Segítségem azért van. Elsődlegesen Andrea, az én hű társam. Pé, és megannyi futótárs, akikkel összehozott a jó sors. Mindenkinek köszönet. Még 2 hónap és jöhet az ünnep, a Budapest Maraton.

Manapság eléggé elhanyagoltam a napló írását, és mert mint amatőr futó, rendszeresen futok, edzek, a tapasztalások és események dombja már hegyként emelkednek a fejem fölé. Nincs mit tennem, pótolnom kell elmaradásomat, vissza kell térnem úgy 2 hónappal ez előttre, amikor is Pé-vel kísérletet tettem a hét Margit sziget kör teljesítésére, ami kb 37 km.

Az akkori megállást nem vettem kudarcnak, még csak aggódni sem aggódtam, hiszen időm még rengeteg, a feladat adva van, menni kell tovább. A következő csúcskísérletet, három hétre rá terveztem. Nem mentem hegyre, síkon futottam, edzéseimen nem változtatva. Heti három futás, hétvégén hosszúkat menni. Mind e közben a Júniusban tartandó K&H maratonváltóra is készülni kellett. Nem fizikálisan volt feladatom, hanem mint csapatkapitány. Nagy büszkeségemre, három csapatot szerveztem a versenyre. Az azt jelenti, hogy velem együtt 18 fő fut. Sokan közülük soha nem futottak, de vállalták a kihívást, és készültek, ki így ki úgy. Közös edzéseken vettünk részt, ahol az addigi tapasztalataimból csepegtethettem az arra igényt tartóknak. Egy picit edzőnek is érezhettem magam. Mind eközben a saját edzéseimet is szem előtt kellett tartani. A három hét hamar eltelt. Mert, hogy nem változtattam semmin, csak és kizárólag a körülmények másként alakulásában, és az elvégzett munka gyümölcsének megérésében bízhattam. Az útvonal megválasztása nagy dilemmát okozott, lévén a Duna kiöntött, így a szigeten való kőrözés kilőve. Úgy döntöttem, hogy elindulok Dunakeszire, majd vissza, és miután újra Angyalföldön leszek, kérhetek frissítés a családomtól. Ne feledjem mondani, ismét számolni kellett a hőséggel, ami igen nagy energiazabálóként hátráltat. Hajnalban indultam, még kellemes hűsben, próbáltam lazán futni, az idő nem számít címmel. Az volt a lényeg, hogy a táv meglegyen, és hogy a három óránál többet menjek. Hiába szerettem volna, nem ment, úgy ahogyan azt elképzeltem. Hiába a két Velencei-tókör, a már teljesített 32 km a tapasztalataim csődöt mondtak, jellemzően az energiapótlás terén. 20 km táján már a kimerültség jelei mutatkoztak. Rákospalotán találtam egy működő kutat, ahol megmosakodhattam, de nem sokat segített. Angyalföldön még csak 26 km-nél tartottam, amikor egy szökőkútnál szintén frissíthettem, az eredmény ugyanaz volt. Még 10 km-t kellett volna mennem, de sem mentálisan sem fizikálisan nem éreztem a siker lehetőségét. Andrea eljött a patak partra, hozott vizet, és ittam az izotóniás italt de csak küzdelem volt az egész. Valahogy elszenvedtem magam 34 km-ig, és vége. Nem ment tovább egy lépés sem. Kudarc. Mindenféleképpen változtatnom kellett az edzéseimen, az energia bevitelen, a nagy futás előtti felkészülésen. Talán két hétre rá jött a verseny, a K&H maratonváltó. Borzasztóan izgultam. Emberileg nem mindenkit ismertem. Csak bizakodni tudtam, hogy a csapatok teljes létszámban megjelennek. Amellett, hogy a tavalyi helyszínt a rakpart átépítése miatt áttették a Városligetbe, ahol egy borzalmas tekergős pályát csináltak, az árvíz miatt, még a távot is lecsökkentették. Az indok, hogy ne vegyük el az autósoktól a teret. Borzasztóan mérges lettem. Befizettünk, a fejenként 7 km-re, ehelyett 5-öt futhattunk. Jó rendben. Így utólag én is, és a csapattagok is örültek e döntésnek. Ismét nagyon meleg volt.

Bajza maratonváltó 002.jpg

A verseny reggelén, amitől féltem beteljesült. Egy versenyzőm, nem jött el. Számítanom kellett rá, hogy a diák csapat esetleg hiányos lesz, mert ők még nem biztos, hogy felfogják, mi a csapat. Mit jelent, hogy együtt, egymásért mindenekfelett. Már a verseny előtti héten jeleztem a 9 éves Barnának, ha anyukája engedi, jelenjen meg futócuccal. Lévén Anyu is futott, és tisztában volt fia edzettségével, zöld utat kapott Barnus hőstette. Megcsinálta, nem is akárhogyan. Sajnálom, hogy nem láttam, őt futni. Állítólag szurkolók és versenyzők körbe vették, miközben ő, mint általában mindig, most is úgy hajtott, mintha a győzelemért futott volna. Másnap mondta nekem. Zoli bácsi, a végén azt hittem meghalok. Tehát a verseny jól ment. Mindenki futott magáért és a csapatáért. Nem nagyképűségből, de tény, meleg ide vagy oda életem legjobb ötösét mentem, ami már nem emlékszem pontosan, de 25 perc alatt volt. Ekkor már fő hozzá állásomat a futáshoz Lubics Szilvia mondata irányította. Mosoly az elején, mosoly a végén. Ezután következett az az időszak, amikor már csak és kizárólag a saját felkészülésemet szolgálta. Nem vállaltam segítő futást, mert, már csak három hónapom volt a maratonig. Illetve vészesen közeledett az újabb csúcskísérlet, ami már nem végződhetett kudarc élménnyel. Újra jöttek a hegyi futások, közte a már megszokott sík edzésekkel. A már megszokott, és a futás örömét nélkülöző. Nem mentek lazán az edzések. Minden távon fáradtan mozogtam. Az eredmények jók, de valami nem stimmel. Olvastam egy cikket, ami Murakami Haruki Miről beszélek, amikor a futásról beszélek című könyvéből kiszedet részlet volt. Athéntől Marathonig, Murakami első 42km-es futása. Azonnal megrendeltem a könyvet. Sok minden mellett kiderült számomra, hogy ő minden nap fut. Minden nap? Gondolom az annyi, hogy ne pukkassza ki, hanem jól essen. Ekkor volt, hogy Andi, akit már oly sokszor magasztaltam naplómban, szintén elkezdte a mindennapi edzéseket. Csatlakoztam hozzájuk mármint Murakamihoz és Andihoz. Napi 5km. Annak mennie kell bármikor, különösebb kínok nélkül. A nagy futás előtt két nappal már neki is kezdtem, és csodálatos volt. Újra örömmel mentem. Szárnyaltam futás közben. Közben beszéltem Pé-vel is, aki már szintén megkezdte maratoni felkészülését, hogy miként is tegyek a számomra versenyként megjelenő futásra. Töltsd fel a szervezeted szénhidráttal, kalciummal és magnéziummal. Mielőtt kimész futni, egyél édeset és tartalmasat. Mindent úgy csináltam, ahogy mondta. Andrea tésztanapot csinált szombaton, vasárnap hajnalban keltem, reggeliztem brióst lekvárral, az újabb kalcium, magnézium, és vas adag feltöltése is megtörtént. Andi volt oly drága és a saját edzését rám szervezte. Reggel 8-kor volt a tervezett rajt. Én már fél órával előtte kint voltam a Margit szigeten. Nagyon kellemes meglepetésemre Pali jelent meg először, aki egy őrült jó futó. Nagyon nagy megtiszteltetés, hogy eljött. Andi teljesen rám állította ezt a napot. Óvatosan kezdtünk. Már az elején meleg volt, de akkor még nem zavart. A sziget pesti oldalán kellemes szél fújt, míg a budai oldalon tombolt a napsütés. Lazán húztam be az első 3 kört, melyen csatlakozott hozzánk néhány körre Andi ismeretségéből Judit, Mariann, és Dénes, aki végig maradt.

1049075_600344286667133_2062742361_o.jpg

Közben megjött párom, Andrea is Zserbó kutyámmal, és egy tálka banánnal. Andi ragaszkodott hozzá, hogy minden fél körben igyunk. Sokat segített. Én mondtam magamnak, ha az ötödik körig jól bírom, akkor már végig húzom valahogy. Az erőmet végig az előző kísérletekhez mértem. Tehát az ötödik kör végén, igaz már fáradt voltam, de jobban éreztem magam, mint anno. A hatodik körben Palival mentem, aki végig azt nézte, nekem hogy jó. Amikor azt mondtam pusztít a meleg, rám nézett. Engem is. Gondold azt, hogy már csak egyszer kell erre jönnöd. A combom nagyon fáradt volt, a karom nem fájt, és a térdem sem rosszalkodott. A hatodik kör végén még nem voltam elpusztulva, de akkor már csak a szívem és a többiek lelkes támogatása indított el az utolsó körre. Fél körnél már feltettem magamnak a kérdést, hogy mit keresek itt? Mi a francnak jó ez nekem? Fájt a combom, amit némi nyújtással csillapítottam, de tény, valahogy vissza kellet jutnom a sziget másik végére, ahol a siker, a teljesítés édes íze várt. A nap, ha lehet még forróbban sütött. Csak a vége járt az agyamban. Próbáltam kizárni a fájdalmat, lefelé nézve a tempóra figyeltem. Előttem Pali lépkedett, akaratlanul ragadtam rá. Ólom léptekkel közeledett a strand, az uszoda, majd a MAC pálya, a cél. Már láttam az órát, és a nejemet véltem felfedezni, amint kiskutyámat átviszi a kerítés oldalára. Ott az óra, mondtam már hangosan. Ott az óra. Mosoly az elején, mosoly a végén, jutott eszembe a lelkesítő mondat. Mosoly a végén. Igen megcsinálom, Itt vagyok a cél előtt. Még meghúztam a végét örömömben, már nem kellett a tartalék erő. Boldog mosollyal, kezemet az égbe emelve futottam el az óra alatt. Kerestem a Páromat, hagy öleljem, de nem láttam sehol. Palinak rebegtem hálát, majd Dénesnek, majd Andit öleltem szó nélkül. Neki nagyon sokat köszönhetek, nem csak ezért a futásért. Andreát még mindig nem láttam. Hallucináltam? Ezek szerint igen. A sziget végére sétálva, végre ott volt a nő, az ember, aki nélkül már nem élnék, aki nélkül nem az lennék, aki most vagyok. Aki kitartott mellettem mindig, és most is ott volt, hogy támogasson. Néhány közös fotó, majd egy levezető séta az autókig. 37:86 km 3:47:07 futás idővel. E teljesítmény nem jött volna létre, ha nincs a csapat, ami e gyönyörű napon véletlenszerűen összeverbuválódott. Köszönöm mindenkinek. Andi, Judit, Mariann, Andrea, Pali, Dénes, és mindenki, aki drukkol nekem.

37km Andrea.jpg

2013-07-07 12.36.09.jpg

Hülye dolog. Szétütöd magad, úgy hajtasz. Kizsigereled a testedet a miért is? Nehezen lehet ezt megmagyarázni. Igen egyszerű azt mondani, hogy ezt csak a futók értik meg. Pedig nem így van. Mindenki mindenhol, bármit is csinál, oda kell, hogy tegye magát, ha sikeres akar lenni. A siker meg egy relatív dolog. A futónak, súlyemelőnek, a testépítőnek stb., első sorban saját magát kell legyőznie. Nagyon nehéz, és ha az sikerült, győzelemnek nevezhető. Az én tapasztalásom az, hogy ha meg van a kemény és tudatos munka, és ha mellé párosul egy kiegyensúlyozott lelkiállapot, akkor nagy baj nem lehet.

Futóbéka 2013.05.19. 17:33

37 km, de hogyan?

 

Úgy érzem a mai nap edzéséről beszélnem kell. Emlékeznem, a megfelelő következtetéseket levonni. Pontosabban nem csak a mai napról, hanem az utóbbi idő edzéseiről.

Talán ott kéne elkezdenem, hogy már a Velencei-tókört is úgy futottam, hogy kedvetlen voltam, igaz ez a teljesítményemen nem látszott. Ott életem legjobbját futottam. Pihentem egy hetet, majd ott folytattam ahol abba hagytam, reménykedve, a futókedv visszaérkezik. Jött az, de hullámokban. Kitaláltam, előveszem a pulzusmérő övet ismét. Sok hosszú lassú km.  Ez lobog a szemem előtt. Az első futás jól sikerült, 5,4-es tempót mentem kontrolláltan. Másnap olvastam a DK bejegyzését, miszerint ő régóta kontrollal fut, 150 fölé sosem viszi a pulzusát, és mégis összejött egy 3:46-os maraton. Gondolhattam jó az irány. Néhány edzésen alkalmaztam is, de amikor oly meleg lett, hogy 160 alá nem tudtam vinni a pulzusom, elgondolkodtam. Nem e jó nekem a régi jól bevált testfigyelős futás. Ekkortájt volt, hogy tanácsot kértem egy futótársamtól, szerinte jó felé haladok e, ahhoz, hogy a célomat elérjem. Ő azt mondta, figyeld a testedet. Ő adja a legjobb tanácsokat. Ettől kezdve magamnak írtam meg egy héttel előre mit is kell csinálni. Azt írtam amit éreztem. Pl. kitaláltam, hogy milyen jó lenne felfutni a Hármashatár-hegyre, ott menni egy Panoráma kört és vissza. Egy hét múlva már mentem is. Vissza felé az Árpád-hídon már csak az agyam vitt, mert a lábamban nem volt erő. Azt is megszabtam magamnak, hogy a hétköznapi 10 és 15 km mellett a hétvégi 20 helyett már 25 alatt nem megyek. A kedvem és erőm változó volt. Lévén, hogy sokszor futok melegben, ahol nagy a folyadék és ásványi anyag veszteség, figyelni kezdtem a zöldség evésre, hogy természetes úton jussak a megfelelő éltető anyagokhoz. A mai napig nem is volt olyan jellegű gond, hogy nem bírom. Előfordult, hogy lassabban mentem, de az nem zavart. Mára 37 km-t terveztem, gondolva azt, hogy 4 és ½ hónap múlva maraton, addig erősítve két hónap múlva majd a 42-őt futom. Féltem a mától, de nem tudtam miért. Az eddig megszokott előkészületeket megtettem. Tudom, hogy a pezsgőtabletták vizet fakasztanak, ezért nem ittam, hanem ettem a kapszulás kalciumot, magnéziumot, és vasat. Kaja nem kell, helyette csoki. Ez működött Agárdon, meg minden távon. Annyit változtattam, hogy kértem a Páromat jöjjön ki valamikor a szigetre, hogy legyen szurkolóm, ki erőt ad, és ha már ott van, legyen nála egy kis banán is.  Valamint kértem Pé-t csatlakozzon, amikor jónak látja, de jöjjön valamikor.

névtelen.JPG

Az első kör nehézkes volt, a másodikban már élvezni tudtam a mozgást. A 3 körtől kezdtem fáradni, de ez megszokott nálam. 15 körül mindig érzem a megtett kilométerek súlyát. 3 és 1/2-nél jött Pé. Ekkor már éreztem, nem úgy mozgok, ahogy szeretnék. Meleg is van és az erőm is kezd fogyni. Az ötödik kör végén már azt mondtam, ha megkezdem a hatodikat, azt biztosan megcsinálom, de a hetedikben már kételkedem. Pé folyamatosan buzdított, de oly mértékben fáradt a lábam, hogy minden erőfeszítése hatástalan volt. A hatodik kőrben már a hitem is elfogyott, úgy éreztem, hogy idő előtt találkoztam a fallal. Az volt bennem, hogy mert ez egy edzés, nem kell ma meghalnom. Sérülés nélkül szeretnék maradni, majd kielemezzük, mitől e fáradás. Mondhatnám, hogy a meleg, de az nem zavart. A hatodik kör második felében eldöntöttem, hogy megállok. Nem visz a lábam tovább. Furcsa mód nem volt bennem a kudarc érzése. Jó lett volna végig menni, úgy hogy nem az utolsó energia cseppeket használom fel, de sajnos nem jött össze. Míg én a kúthoz slattyogtam, szédelegtem, Pé Andreát faggatta. Azonnal rákérdezett, hogy kajáltam e reggel. Ezután jött a jóindulatú ledorombolás, hogy mennyire buta vagyok, azt gondolhatta, hogy ezt már tudnom, ekkora távra, nem indulunk el evés nélkül.  Valamint, ha maratont akarok futni, akkor olvassak jobban utána a  táplálkozásnak, mert igaz itt még feladhattam, de ott már nem tehetem meg. Természetesen nem vagyok boldog, de elkeseredett sem. Pont időben kaptam a taslit, mert van még lehetőségem javítani. Fizikálisan jó vagyok, és a nehézkes mozgás ellenére nem volt túl rossz a tempóm.

Három hét múlva újra neki megyek a 37 km-nek. Nem kérdés, hogy sikerül.  Addig egy kicsit a Bajzás K&H csapatokkal akarok foglalkozni. Június 9-én verseny 18 futóval a Bajzából.       

Maratoni felkészülésem fontos állomásai, a 30km körüli futások, mert bár még sok idő van az októberi megmérettetésig, úgy érzem időszerű elkezdeni a futásaim időtartamának növelését.

 

A téli felkészülésem alatt igyekeztem betartani az általam jó iránynak vélt alapelvet, azaz sok hosszú lassú futás a legszélsőségesebb időjárási körülmények között is. Futottam hegyen 20km körüli távokat és síkon 5-21km-ig vegyesen. Nem nagyon foglalkoztam az órával, Manyikát is csak a távok GPS általi behatárolása, és a tempó egyenletességének ellenőrzése végett vittem magammal. Nem akartam időre futni, de láttam a teljesítés időtartamát, mely szinte mindig bíztató volt. 5,5 és 5,8 perc/km volt az átlag. Március 12-én különösebb tervezés nélkül, spontán a 10,3 km-en leteszteltem a gyorsaságomat. 53,01 lett a vége. Nem hittem a szememnek. Tavaly szeptember óta 1 perces gyorsulás. Fogalmam nem volt a téli alapozásról, hogy azt hogy kell csinálni, de úgy tűnik, ösztönből mégis sikerült valami jót összehozni. Ekkor már tudtam, terveztem, 5 nap múlva 30km felett akarok futni. Szerettem volna 3 órán keresztül menni, lehetőleg egyedül. Először, és ez eddig utoljára dec.9-én a Velencei-tókörön futottam 28 km-t. Nagyon kíváncsi voltam hogyan fogok teljesíteni. Szerettem volna találkozni azokkal a testi és lelki hatásokkal, ami talán már a maratoni futás részei lesznek. A határaimat kerestem, mert mit tagadjam, kezdtem már nagyképűvé válni a futás terén, ami nem túl szerencsés.

32km

Egyedül akartam menni, vagy maximum Pé-vel. Végül is az isis lett, ugyanis 15km-nél csatlakozott hozzám. Helyszínként a Margit-szigetet választottam. Pontosabban, mert eléggé hideg volt még, a háztól házig elvén, otthonról a sziget, ott 5 kör, és haza. Nem akartam gyorsan menni. A tervem az volt, hogy 6 perc körüli tempóra ráállok, és azt próbálom tartani végig. Most az lett volna a fontos, hogy sokáig fussak. Ehhez képest, 5,30-al kezdtem, és hellyel közzel szinte végig ezt tartottam. Néhol meg voltak a 20-30 másodperces kilengések, de az átlag tempó 5,35 lett. Az a jó, hogy már ez lett a komfort zónám, a tavalyi 6 perceshez képest. Itt éreztem jól magam. 15km-nél kezdődött az izomfáradtság érzése. Ekkor volt az első holtpontom, amikor azt éreztem, rendbe kell szednem magam. Folyadéktartási problémák is előjöttek, ami a jóízű futást eléggé megkeserítette, és mert nem szeretek megállni, még Pé csatlakozása után is probléma volt. A társaság sokat segít, és mert az első 3 órás futásom volt, szükségem is volt a rutinos kísérőre. Vannak olyan időszakok, amikor kell, hogy valaki hozzád szóljon, hiába tudod elméletben a mélypontok kezelését. 25 körül kezdődtek a hullámvölgyek sűrűsödni. Jól érzed magad, nem érzed jól magad. Fáj, nem fáj. A lábfejem még sosem jelzett, akkor igen. Beszorult a levegő, szúrt az oldalam. Mély lélegzésekkel helyre ráztam. 29 km-nél, emlékezetes pont, nagyon élveztem a mozgást. Azt gondoltam, innentől már nem lesz gond, túl vagyok a nehezén. Az Árpád hídra egész jól, erőből futottam fel, majd ismét jöttek a hullámok, melyek hazáig kísértek. Ilyenkor Pé a nem fáj - nem fáj, toljad – toljad, bíztatást szajkózta. Haza érve örömmel álltam át a sétára. Nagyon elfáradtam. Kifutottam magam rendesen. 3:00:46, és 32,37 km. Teljesítettem a célomat. Megtaláltam a határaimat, és azt a szintet futottam, amit majd a maratonon szeretnék. Már csak egy órát kell kibírnom ugyanígy. Bőven van még mit fejlődni, de ezért van értéke a hosszútáv futásnak, a Maratonnak.

Velencei-tókör

Három hétre a 32km-es edzésnek, jött a várva várt tavaszi Velencei–tókör futása. A téli dermesztő hidegben csodálatosat mentem, kíváncsian vártam milyen lesz a kedvenc évszakomban. Sajnos az igazi tavasz még várat magára, bár idén már annak is örülhettünk, hogy végre elolvadt a hó. 10 fok volt és meglepetésemre szélcsend. Velem tartott a Párom, Krisz, Zserbó, Kátya, Roman, Lily és persze Pé. Most jelentősen többen voltunk mint télen, a regisztrálok száma 800 fő volt. Kaptunk rajtszámot, és ígérve volt az érem is. Rajtkapu, időmérő óra, lelkes önkéntesek. Mindez úgy hogy még mindig ingyenes a rendezvény. Nem volt kedvem futni. Pé-vel lődörögtünk a strandon, és próbáltuk a körülöttünk lévők lelkesedését magunkévá tenni. Kérdezték DK-sok, milyen tempót tervezek. Fogalmam nem volt. Nem akartam mást, csak jól érezni magamat. Majd a rajtnál kiderül, hogy futom körbe a Velencei-tavat. Valószínűleg, ha egyedül rajtolok, akkor nem kezdek be 5,39-es tempóval, és nem gyorsítok 5,20 körülire, már a második km-ben. De mert a társam így indult, hát tartottam. Nem éreztem magamat lazának, de erőből tudtam tartani a tempót. Az első 5km így ment, kedvetlenül, de folyamatosan 5,20 körül. A futókedv megérkezett, a tempót 5,10-5,20 körül tartva haladtunk, gyönyörködve a Velencei-tóban. Megélhettem azt, ami a hosszútávfutásban oly csodálatos, amiért edzek. Ismerve a saját korlátaimat futhatok kilométereken keresztül, taktikázva a testemmel, az erőmmel. Kontroll alatt tartok mindent magam körül. Ilyenkor egy lakatlan szigeten vagyok egyedül. Csak magamra számíthatok.  Néhol igazi örömfutást csináltunk, bár a tempót veszélyesnek tartottam. Szokásomtól eltérően, szinte minden frissítő pontnál megálltam egy pillanatra. Szükségem volt rá. Ezt annak tudom be, hogy nagyobb a kényelmesnél egy fokkal vagy kettővel erősebb iramban mentünk. Itt kell, hogy megjegyezzem. A méregdrága fizetős versenyeken nincs ilyen sok frissítő pont, és nincs ilyen gazdagon megrakott asztal. A Pákozdi emelkedő kellemesen futható volt, ellenben számomra meglepetés volt, hogy a téli útvonalhoz képest, most egy nagyobb dombbal gazdag területen vezetet utunk. Ez kb. a 18. km volt ahol Pé-től elváltam. Kicsit ellentmondásos amit mondok, hiszen  eddig arról regéltem milyen gyorsan megyünk, most meg azt fogom mondani, Pé-t lassabbnak éreztem, ezért előre futottam. Nem tudom megmagyarázni. Úgy éreztem mennem kell. Ebből sosincs gond, ezt előre megbeszéltük, aki gyorsabb, fussa a saját tempóját. Innentől mentem az átlag 5,00-ás tempót. Hihetetlen, de bírtam. Már nem értettem mit beszél Manyika. Hallottam, hogy 5 perc, de aztán mennyi, azt már nem fogtam fel. Dinnyésnél, úgy 5km-rel a vége előtt már nagyon fáradt voltam. Ez már az egyenes, ami Agárdra visz vissza. Ott egy picit megijedtem, lehet, hogy elfutottam magamat. Megpróbáltam lassítani, de nem ment. Éreztem még magamban annyit, hogy húzzam, de már csak azért, hogy mihamarabb túl legyek rajta, Még nem mondtam, de Kátya és Krisz voltak a biciklis kísérőim, akik a mezőny után indulva, az utolsó 3km-ben értek utol. A befutómra maradt még erőm, a strandra befordulva gyorsítani tudtam, és az utolsó 100 m-t lesprinteltem. Nagyon elfáradtam. A 28,45km-t, 2:28:12 alatt tettem meg. 5,12-es átlag. A befutó km-em 4:31 volt. Ez több mint csodálatos.   

 

Értékelve az állapotomat, nagyon jól állok. Most pihennem kell legalább egy hetet, aztán folytatom tovább, mert van még mit fejlődnöm. Májusban 35 km-t tervezek.

            Agárd2 004.jpg