Ha azt mondom Rocky, te azt mondod Balboa. Ha te azt mondod Balboa, akkor én azt mondom terepfutás, kihívás, őrült nagy erőpróba. 19.4 km, 829 m szint, a Hármashatár-hegy Fenyőgyöngyétől a János-hegyi Erzsébet kilátóig és vissza. Közben útba ejtve a Nagy-Hárs-hegyet. Az útvonalat Ludtalp találta ki, aki mint terepfutó, olyan területet, útvonalat keresett, amelyen az edzések komoly felkészültséget adnak az általa megcélzott versenyekre. Hogy miért pont Balboa? Azt gondolom, úgy korrekt, ha ezt maga Ludtalp mondja el. „Közeledik már a csúcs, előttem a kilátó és az ismert néhány lépcsőfok. Még jobban nekifeszülök, szinte sprintelek – most, hogy már tudom, hogy fogják hívni ezt a kört – s ahogy felérek a lépcsőkön, diadalittasan lököm a két kezem a levegőbe akár Rocky Balboa”

Február 17. Az első közösségi Balboa kör napja. Ha már Rocky, és hosszútávfutás, akkor magától értetődő, hogy Kovács István azaz Kokó neve és személye a legmegfelelőbb az esemény reklámozására, aki számtalan tisztsége mellett e feladatot is szívesen vállalta.

560347_457303484340418_1151553643_n.jpg

fotó: Regősné Kiss Edit

Már egy hónappal a nagy nap előtt, 100 fölött volt a jelentkezők száma. A szervezők, akik a terepfutás szerelmesei és erős képviselői, igyekeztek mindenben segíteni az indulókat. Számtalanszor jelezték figyelmeztetésképp, ez nem egy sík 20-as, itt 800 feletti szintet kell megfutni. Rendezőket verbuváltak, akik frissítőt osztottak és az útbaigazítást segítették. Nevezés nem volt, csak egy feltételnek kellett megfelelni. Öltözzön mindenki Rocky Balboának.

A rajt ideje 9 óra. ½ 9-kor már ott vagyunk. Elég messze parkolok, ezért felkocogunk DK-s barátaimmal a start helyszínére. Már vannak páran, mindenki szürke melegítőben és fekete sapkában. Mintha egy fegyenctelepről vezényeltek volna ki minket. Kokó is megérkezik, keményen, elszánt mosollyal állja a riporterek és a vele fotózkodni vágyók rohamát. Boldog lennék, ha készülne egy Béka Cobra kép is, de most nem akarok a terhére lenni, majd talán máskor. Eljött Ungvári Miklós olimpiai ezüstérmes cselgáncsozó, futni, és Öcsi bácsi, Kokó legendás edzője túrázni és szurkolni.

62943_457304987673601_1387354453_n.jpg

fotó: Regősné Kiss Edit

Bár közösségi futás volt, a rajt pillanatai, mint egy versenyen, óriási izgalommal telnek. A 193 induló szürke szúnyograjként indul meg az ismeretlen kihívás felé. A józan ész azt diktálja, óvatosan kezdjek. Néhány száz méter lejtős beton után, jobbra fordulva beszippant minket a havas erdő. Az első emelkedő, még lazán megy. Ismerős terep az eleje, lévén az elmúlt fél évben néhány alkalommal már futottam a DK-s futókirándulásokon itt. Önbizalmat és a vélt felkészültséget ezért is érezhettem, mert a 9 km-es Panoráma kört mindig duplán futottam. Persze a szintek ott nem voltak ilyen durvák. Merthogy azok jönnek rendületlenül, és sorozzák kíméletlenül a combomat. Ahova felmegyünk, onnan le is kell jönni. Persze száraz terepen, lazán futsz le, de a havas, jeges sziklás talaj már nem ilyen egyszerű. Nem tudom, hol járunk, hiszen az erdőben ritkán jelzik a km-eket, de bőven az első 3-4 km lehet, amikor feladom az emelkedők agyatlan futva támadását.Csatlakozva hasonlóan gondolkodó társaimhoz gyalog kapaszkodok fel.

551298_457306724340094_1366784171_n.jpg

fotó: Regősné Kiss Edit

Ijesztő a combfáradtságom. Azt tudtam, hogy kemény menetek lesznek. Valahol vártam is, hogy ez egy olyan meccs lesz, mint Rocky-é, aki szétpüfölt véres arccal a lehetetlenből vissza hozva a mérkőzést, nyert. „ Nem az számít, mekkorát tudsz ütni, hanem hogy milyen keményen állod az ütéseket, miközben mész előre” (Rocky) Nem véletlenül volt ez a mottója e futásnak. Szerencsére, mondhatni életet ment, hogy a síkokon és a lejtőkön jól megy, és ez adhatja a lelki erőt a nehéz szakaszokon. No meg a DK-Team. Néha túlzásnak tűnhe,t amit mondok ezzel kapcsolatban. Pedig nem az. A Hűvösvölgyi úton, forgalom leállítónál és a Szépjuhászné frissítőnél és szinte mindenhol, a mi csapatunk tagjai vannak.

599952_457307891006644_1892193229_n.jpg

fotó: Regősné Kiss Edit

Hihetetlen, hogy a sport szeretet, az empátia, és szimpátia, a tenni akarás, az önzetlenség milyen óriási, hogy akkor is ott vannak, amikor nem az ő távjukon, terepükön megy az esemény. Vagy ha igen, éppen, történetesen sérülésből épülnek fel. Lelkesen, mindenkit buzdítva, öntik poharainkat és lelkünket tele frissítővel. Köszönet érte!! Amikor Ulrik megkérdez,i minden rendben van e, nem mondhattok mást, csak amit nekik is köszönhetően érezek. Természetesen! Nagyon jól vagyok! Innen már nem messze van az Erzsébet kilátó, csak fel kell futni a János hegyre, néhány lépcső és máris ott vagyunk. Gondolhatnám, ha akkor már nem rogyadoznék a szintek iszonyú ütéseitől. Kokó mondta útközben, amikor egy rövid ideig a közelében küzdöttem. Na, jól van srácok. Kocogjunk már egy picit, mert most olyan mintha mackóban túráznánk. A kilátó felé küzdve magam, már bőven figyelni kell a szemből visszafelé futókra is, köztük Ungvári Mikire, aki igazi olimpikonként az élmezőnnyel, irigylésre méltó energiával törtetett előre. Ő is fordít energiát a vicsorgó küzdőre. Egy intés, egy hajrá néha energiabombaként érkezik. Felfelé menet Öcsi bácsi mellett megyek el, aki nem tudom, hogy került oda. A szakmai tudása mellett, ezt is tisztelhetik benne a tanoncai. Varázslatokra képes.

563404_532404290115959_1022210685_n.jpg

Fent a csúcson, még csak a felénél, az előre megbeszéltek szerint, kezeket a magasba emelve győztesként kell megérkezni. Még jó, hogy ott síkon kell menni, mert így még futni is tudok. Vannak olyan fantasztikus arcok, akik nem csak, hogy futtják a Balboát, hanem közben fényképeznek is, nem akárhogy. Ilyen Szasza, akinek köszönet a jó képeket. Visszafelé úgy döntök, hogy én is előveszem a gépemet. Várhattam volna, mert a János-hegyről lefelé szerpentines az út egy darabig, ami történetesen fényes taposott kemény hó, és nagyon csúszik. Ha a pulzusmérő övem rajtam van, akkor az órám robbanás közeli állapotba kerül. Adrenalin a tetőfokon. A vissza út eleje könnyebb, mert lejt, bár tudom ez sem lesz egy gyönyörrel teli méznyalás. Sáros emelkedő, sziklán való ülve átkelés, lejtőn lefelé futás. Egy pillanatra nem figyelek, és már hason csúszok lefelé. Nem sokat, de pont eleget ahhoz, hogy észhez térjek. Ha sérülök, hiába vagyok mentálisan erős, fel kell adjam. Őrület, hogy mennyire figyelünk egymásra, ismeretlenek. Ekkor két sráccal futok. Visszafordulnak. Rendben vagy? Persze mondom, és tényleg nincs gond. Amikor eltévednék, kétszer is utánam szólnak, megint mások. A vissza úton még megpróbálom néhányszor a szinteket, de minden alkalommal ugyanaz a fáradt fájdalom hasít a combomba.

28892_532403893449332_501385016_n.jpg

Bár már nagyon fáradok, síkon még mindig megy. A két srác közül a fiatalabbik, a sors akarta, velem maradt. Fiatalabb, és tapasztalanabb nálam. Segítek neki lelkileg, ő meg nekem a társaságával. 1-2km lehetett még hátra, már nagyon szomjas vagyok. Most először örülök a hónak, bár zavarnak az apró fekete pöttyök rajta, a kényszer nagy úr. A lényeg, hogy ne legyen sárga. Nagyon várom már a végét, hogy ne azért álljak le, mert nem bírom, hanem mert megcsináltam. Az ismerős szakasz üdítőleg hat rám. Már látjuk a beton utat, ami most sokkal hosszabbnak tűnik, mint az elején. Míg felfelé futunk, a már győztesek jönnek velünk szembe, és bíztatnak. Gyerünk srácok, már nem sok van. Itt is belesétáltunk, visszük egymást, majd jön a menet és a mérkőzés végét jelző felmentő kolomp. Megköszönöm ismeretlen társamnak a közös élményt, remélve, találkozunk még. Sorban állok a frissítőért, közben emésztgetem az átélteket. Átveszem a pólót, ami a szintet mutatja, és az örök emléket jelenti. Megcsináltam a Balboát!!! Igaz úgy érzem, pontozással győzött, de nem ütött ki. Jogos emelheti mindenki a kezét a magasba, aki végig ment. Lehet, hogy a Balboát nem győzte le, de saját magát igen. Az egészen biztos, hogy visszatérünk. Most már ismerjük az ellenfelünket, tudjuk, mire számítsunk, de nem nézzük le. A Balboát tisztelni kell.

A Velencei –Tókör után jött futó életem eddigi legnehezebb szakasza. Téli alapoznom kéne, hogy majd a szezon kezdetével fitten és üdén tudjam folytatni felkészülésemet a legnagyobb célom eléréséhez. Mondtam már? 2013, október 13-án maratonit fogok futni. Tehet az egy hetes pihenőt követően, újra edzeni kezdtem. Úgy döntöttem, ugyanazt az edzésmunkát csinálom, mint a Tókör előtt, csak lazábban. Nem fog érdekelni a tempó, csak lazán megyek. Sikeres csapaton ne változtassunk, szokták mondani más sportágakban. 10, 15km és 10,15,20 km. Az az igazság, hogy egy picit elszálltam magamtól az őrülten jól sikerült Velencei – Tókörtől. Azt gondoltam, nekem minden könnyedén fog majd ezután menni, mint ahogy az sikerült, addig a bizonyos napig. Az első hétvégén, dec 23-án futótársam Emőke invitálására a Hármashatár-Hegyre mentem. 18km-t futottunk szakadó hóesésben.

15408_579907868693224_1535745309_n_1.jpg

A hó alatt jég volt, ezért minden lépésre figyelni kellett, és mert szakadék mellett futottunk, az adrenalint nem volt nehéz magasan tartani. A könyököm még most is érzi e havas kalandot, az egy szem eséstől. Maga a táj gyönyörű volt a hólepeltől, a futótársaság mindig jó, ellenben borzasztóan elfáradtam a csúszós futástól. A következő hétvégén, az év utolsó futásán ismét a HHH-n futottunk 18 km-t. Nem ment jól. Erőlködve csináltam azt, amit előtte nagyon lazán. Bele sétáltam 18km-be, bár akkor azt mondtam magamnak is, megvártam a többieket. Három héttel előtte 28-at simán mentem, akkor 18 soknak bizonyult. Ez volt az első komolyabb jelzés, pihennem kéne még. 2012-es év vége. 843 futott km. Bemelegítésnek jó volt. Tulajdonképpen január elsején kezdtem nulláról, december 9-én 28km-t futottam. 44 évesen nem túl rossz fejlődés, de sosem lehetek eléggé elégedett, menni kell tovább. Azon gondolkodtam, mit is kell csinálnom? Mi is az a téli alapozás? Figyeltem a többieket, mit csinálnak. Ugyanazt mint szezonban, hiszen szilveszter napján is félmaratont futottak. Arra gondoltam, elkezdem a pulzuskontrollos futást. Lassan sokat. Télen nem szabad a tempóra figyelni. Abban bíztam, hogy így majd a tempóingadozásom is megszűnik. Január első hetében csináltam két kontrollos edzést. 10, 15. Szenvedős, erőtlen, kedvtelen menetek voltak. A kontroll alatt nem is éreztem jól magam. Elfogytak a vitaminkészleteim, fáradt voltam. Nyáron is úgy tudtam újra pörögni, hogy pihentem 1 hónapot. Októberre kell, hogy csúcson legyek, ráérek még. Két hét szünet jött futóközösség, és futás nélkül, közben faltam a vasat, magnéziumot, kalciumot. Rájöttem, hogy csak úgy, motiváció nélkül, nem tudok futni. Ekkor olvastam a Balboa Körről. Olimpikonok részvételével, 19km hegyen, 850-es szintemelkedéssel. No tessék. Már is van mire készülni. Február 17. Ez része tud lenni a felkészülésnek, hiszen márciusban lehet síkot futni, úgy hogy április 7-re kész legyek az újabb Tókörhöz. Az újrakezdés nehezebb volt mint gondoltam. Nem teljesen a nulláról indultam, de már messze az egy hónappal azelőtti forma. 5,5,10,. 5,10,5,15. Vissza kellett szednem az erőmet lassan, fokozatosan. Próbáltam néha erőfutást csinálni, de nem ment. Folyamatosan azt olvastam, hogy télen ne is várjuk a gyorsaságot. Januárban is volta DK-Team-nek HHH-s futása. Nem mentem, mert még nem éreztem jól magam sem fizikálisan, sem mentálisan. Közben, részben anyagi okokból neveztem a 28. Spar Maratonra. A kedvem és a erőnlétem folyamatosan javult. Az alapedzés még mindig ugyanaz. Gyengébb hét 10,15km. Plusz 5 km bejött Kátyával együtt, aki a futópadról csábult az utcai futásra. Kérte, hagy jöjjön velem, gondoltam belefér. 7 perces kilométerekkel, csak nem ártok magamnak. Az erősebb hét, 10,15,20km, de nem gond, ha néha hozzácsapódik +5. Február 3-án lett volna ismét DK-s hegyi menet. A csúszós terep miatt elmaradt. Sok tanakodás után úgy döntöttem, itt az alkalom, hogy megvalósítsam régi vágyamat. Itthonról, azaz Angyalföldről felfutni a HHH tetejére és vissza. Nem voltam biztos az erőnlétemben, de muszáj volt megkísérelni, lévén két hét múlva Balboa.

 Kellemetlen hűvös szél fújt, szállingózó hóval. Eltökélt voltam, és bíznom kellett magamban. Nap mint nap láttam a csúcsot, mely kacéran tekintett le rám, kaján vigyorral. Gyere barátom, ha elég kemény vagy hozzá. Amitől tarthattam, hogy a folyamatos felfutást nem fogom bírni. Segítségemmé vált Runkeeper, a futást GPS-el mérő program. Manyikának neveztem el, mert női hangon mondja a futás koordinátáit. Mióta, mennyit, milyen tempóval teljesítek. A III. ker. Kiscelli útig 4,6 km síkon. Onnan felfelé 501 m szint 5.9 km hosszan. 7 perc fölötti tempóval mentem, ami nagyon kényelmes biztonsági futást jelentett. Nem volt különösebb holtpontom. Végig betonon futottam, ami csúszásmentes volt. A hegy tetejét hó takarta.

HHH csúcs 008.jpg

Mérhetetlen boldogság fogott el. Egyedül voltam, és szabadon ujjonghattam, ugrabugrálhattam, mint egy taknyos gyerek. Nem maradtam sokáig, félve a meghűléstől. Készítettem néhány fotót és irány vissza. Lefelé könnyedén 5 perc alatti tempóval jöttem, ami belevitt a sík részekbe is. Igazából ennek is köszönhető, hogy nagyon elfáradtam. Csodás érzés volt vissza nézni a hegyre, és ezután mindig e tudattal fogom tenni. Megvolt az öreg hölgy, és máskor is meglesz. Már tudom, hogy képes vagyok rá. 20,7 km 2óra 7perc alatt

A Balboa tudom, hogy ennél sokkal nehezebb lesz, de nem tartok tőle. Várom, mert nagy kihívás, és teljesíteni fogom.

Ezeddig ösztönből futottam. Mindig a testem irányított, annyit és úgy mentem, ahogy a fizikai állapotom engedte. A téli alapozásnál is ösztönből álltam rá a szerintem helyes útra. Sokat kell futni és lassan. Ennyi. Még egy kis kondicionális erősítés nem ártana, de szerintem mindent egybe véve jó úton haladok a célom felé. Kitartás és céltudatosság. Erre van szükség, de nem csak a sportban, hanem a mindennapi életben is.

Civertanvelenceitolegi3.jpg 

Reggel 7 óra van. -5 fok, fúj a szél. Inkább a hó esne a hűs szellő helyet. Felszereltem a bicikliszállítót az autómra. Krisz már hozza a bringákat. Miután felrakom őket, már látom izgalmas utunk lesz. A rendszámom nem látszik. Igazi rendőrmágnes. Ilyen apróságon nem akadok fönn. Április óta álmodom arról, hogy körbe futhassam a Velencei tavat. Két hónapja készülök, megyek idegeire a környezetemnek. Futóéletem legjobb formáját értem el a mai napra. Krisz mostanában sokat van velem. Nem véletlenül vallom, sosem késő. Utálja a hideget, mégis jön biciklisen kísérni. Útközben felvesszük Szilit, Pét és Szabit. A Suzuki ötszemélyes, de csak papíron. Hátul a három felnőtt szó nélkül tűri a kényelmetlen utazást. Tárnok környékén kb. 2 km-en keresztül rendőri kísérettel megyünk. Folyamatosan nézem a visszapillantó tükröt, várva a felvillanó szirénát, közben a megfelelő mentő szövegen agyalok. Miután lekanyarodnak mögülünk egy útszéli zöldséges irányába, azon tanakodunk, kinek vagy minek köszönhetem a könyörültet. A legszimpatikusabb verzió, hogy a parancsnok felesége azonnali burgonyavásárlást írt elő. Szabálysértés ide vagy oda, nincs az a józanul gondolkodó férfi, aki ilyenkor ellent mond.

Tókör 009.jpg

½ 10 felé érkezünk Agárdra. Szilinek köszönhetően azonnal megtaláljuk a strandot mely ma a Velencei tó körbefutásának starthelye. Szépen gyülekeznek a futás szerelmesei. 30 perc még a rajtig. Ez normál esetben teljesen tökéletes, lévén van lehetőség barátkozni a helyszínnel és a közeggel. Amikor kiszállunk az autóból, a pestinél jelentősen hidegebb szél próbál levenni a lábamról. Ellenállok a kísértésnek, mely a célokat figyelmen kívül hagyva visszaültetne az autóba, lefújva a mai futást. Nem lehet, hogy idén másodszor is feladjak versenyt. Igaz ez nem egy verseny. Nincs rajtszám és chip. A nevezési díj a batyu, melyben a frissítőt dobod a közösbe. Örömfutás, melyet az év minden évszakában magánszervezésben hirdetnek meg. Nézem a többieket, ők sincsenek jobb passzban. Szabi és Krisz, a két biciklis kísérő kitartásából meritek erőt. Nekik lesz a legkeményebb. A futó tempójában kell tekerniük, havon, jégen, hegyen völgyön, miközben süvít a szél. Jellemzően csak a lábuk mozog, esélyük sincs a bemelegedésre.

460726_4277516021515_11493805_o.jpg

DK-s, csapata nélkül ritkán megy futórendezvényre. Így van ez most is. Jöttek teljes és rész távot teljesítők, biciklis és autós kísérők, sérültek és sérülésből felépülők, egyszerűen csak szurkolók és erőt adók. A lényeg, hogy ott legyenek, ahol a csapat együtt van. Elkészül a közös kép, ahol a mosoly szinte ráfagy az arcunkra. A rajtig már csak pár perc van amikor eljő az a pillanat, amit most kihagynék, vetkőzni kell. Pé noszogat, elég lesz az egy pulóver, simán futóharisnya, a mellényt és a sálat is dobd le. Nem mindenben fogadok szót, ahhoz nagyon fázok. Most minden eltökéltségre szükségem van. Szókratész gondolatait magamra változtatva mormolom: Szégyen számomra úgy megöregedni, hogy láttam volna azt a szépséget és erőt, amire a testem képes. A rajtnál már gyülekeznek, lehetnek 100-an,de lehet egy picit többen, Pé-vel csatlakozunk kocogva. Reszkető, rettentően elszánt sportemberek gyűrűjében állok. Lehet, hogy ez a legszebb pillanata a mai napnak, amiért már megérte ide jönni.

Tókör.JPG

A rajtnál Lubics Szilvi mondatai jutnak eszembe. „A verseny már egy ünnep. Oda úgy megyek, hogy fel vagyok készülve. Az edzéseken eleget szenvedtem, itt élvezni kell a futást.” Vagy valami hasonló. Igen. Az időjárás ellenére, élvezni fogom. Pé-vel futok, DK-sok gyűrűjében. A strandot elhagyva, a házak között már nem kínoz a szél. Keresem a tempót, próbálok ráállni a 26 km-es főpróbán érzett 6 perces km-ekre. Nem néztem a rajt pontos idejét, az új okostelóm futásprogramját is elfelejtettem elindítani. Lényegtelen. Most nem az idő számít, csak hogy élvezni tudjam a mozgást. Kb. 2 km után izzadni kezdek. Ha most nem veszem le a Pé által már soknak talált pulóvert, akkor később már nem lehet, mert megfázok. A bicajos kísérést igénybe véve futás közben vetkőzök. A vasút mellett a műúton haladunk. Autósok húznak el mellettünk. Egy Opel előrébb megáll. Hozzá közeledve látom a futóetalon Máthé Zoli vár, minket fotóz. A Mont-Blanc-t megjárt ultrafutó jelenléte sokat számít. Ő előtte jót futni számomra nagy dolog. A 3 óra 6 perces maratonja után mondta. Ő nem készült a gyors futásra. Sok hosszú km-t ment lassan. Azóta ez van előttem, és nem feltétlenül szakadok szét azért, hogy a leggyorsabb legyek az edzéseken. Természetesen nem akarok Zoli után menni a teljesítésben, mert ahhoz már koros vagyok. Jó hogy itt van. Fél órája futhatunk amikorra találok egy kellemesnek tűnő tempót, bár szerintem gyorsabb a keresettnél, de élvezem. Igen élvezem, és jó kedvem van. Pé-nek mondom, hogy menjen nyugodtan gyorsabban, ő inkább velem tart. Ebben ott van az is, hogy az előző este elhúzódott hajnalig, és egy picit fáradtabb a kelleténél. Kb. 10 km-nél fordulunk rá újra a partra a tó keleti csücskénél. Itt nem süvít a szél. Sokan futunk együtt, és ha Pé nem szól, altesttel elkapok egy oszlopot, amit az autósok ellen tettek ki. Ezen is röhögök, mintha valami jó cuccot nyeltem volna a csokival indulás előtt.

Tókör 015.jpg

Ekkor ér utol minket Krisz a rossz hírrel, Szabinak megfájdult a térde, így nem tud kísérni tovább. Borzasztóan sajnálom, lévén Ő majdhogynem jobban várta a mai napot, mint én, függetlenül attól, hogy nem futóként jelent meg. Elfutunk a Velencei strand mellett, ahol úgy két éve Attis barátomékkal voltunk. Furcsa érzés, úgy itt lenni, hogy havas minden és a cél teljesen más mint akkor. Ne felejtsem el megemlíteni a lelkes segítőket, akik bizonyos kilométerenként autóból kipakolva frissítőt osztanak. Csodálatos érzés hogy ilyen emberek között lehetek. Aszerint sejtem hol tartunk, hogy ha pontban 10-kor indultunk, és ha 6 perceket futunk kilométerenként, akkor fél óra alatt 5 km-t tettünk meg. Ennél tudom, hogy gyorsabbak vagyunk, de ez egy mérce. Tehát a sejtésem szerinti 15.km egy gyönyörű havas és jeges erdei úton talál minket. A térkép szerint Sukorón vagyunk. Pé azt mondja, hogy a frissítő nem csak akkor kell, amikor érezzük annak szükségét, mert az már késő. Fagyott csokit rágcsálok, és Kriszt először kérem, hogy adjon inni. Érzem, hogy a combom fárad, de nem fájdalmasan, ez már kezd megszokott lenni. A hangulatom változatlan, Pével beszélgetve, nevetgélve, lazán haladunk Krisszel az oldalunkon.

228249_461187197260905_1444632372_n(1).jpg

Máthé Zoli és Csesznok Laci áll az útszélén mosolyogva. Örömmel intek feléjük. Eljutunk a Pákozdi emelkedőig, amit mi futók kellemesen teljesítünk. Itt a fiam küzd egy kicsit a bringával, de megoldja. A csodás erdei út után visszatérünk lakott területre. Pákozdon járunk. Szinte senki nincs az utcán, néhány autó halad el mellettünk. Lassan két órája futunk, tehát a 20. km felé haladhatunk. A futók egymástól elszakadoztak. Előttünk megy valaki úgy 200 méterrel. Őrült nagy hibám, hogy ha előttem megy egy mozgó lény, azt el kell kapnom. Ha a préda megjelenik, üldözni kezdem, és ha nem vagyok eléggé felkészülve, ezzel vége is a versenynek. Pé hiába lassít, sorban előzünk mindenkit. Nem érzek fáradtságot két óra után sem, amikor már a tó nyugati végénél járunk. Hihetetlen számomra, hogy még mindig vigyorgok, lazán megyek. Vicces, amikor az Iron Team segítője autójából frissítőt pakol ki, és mi megállás nélkül haladunk el mellette. Ő utánunk kiabál. Srácok! Itt a frissítő. Álljatok meeeg!! Félek megállni, ha jól megy a futás, ha nem érzek okot rá. Nem tudom hogy indulok el utána.

IMG_20121209_120020.jpg

Országúton futunk, átmegyünk az autópálya fölött. Integetek, kiabálok az autósok felé. A pálya után baloldalt felrémlik Agárd, a kör vége. Még odébb van, figyelni kell mit csinálok, de nem aggódok. Várom a holtpontot, mert annak mindig kell jönnie. Nem tudom várom e a végét, egyenlőre úgy érzem, ki tudnék futni a világból. Ráfordulunk az egyenesre, mely újra a vasút mellett halad. Meglepetésemre Pé fáradni kezd. Átveri magát, amikor úgy sejti pár száz méter és megérkezünk. Egy sárga autóból Detti kiabál ki. Hajrá Futóbéka!!!! Őrület. Nagyon boldog vagyok. Amikor úgy érzem Kriszre már nincs szükség, előre küldöm, csináljon majd befutóképet. Nagy lendülettel tekerni kezd, rá egy hóval borított jeges foltra. Nagyot esik. Egy pillanatra aggódva nézem amint felkászálódik, de mert nem látom, hogy gond lenne, tovább haladunk. A tempó és a jókedv még fokozható, amikor betérünk a strand parkolójába. Csesznok Laci mutatja merre a cél. Pét ráveszem a sprintre. Oldalt Szabi, Laci és a többiek tapsolják a befutót. Kezemet a magasba emelve élem át azt az érzést, amire vágyok április óta, ami hajtott két hónap alatt az edzéseken a lefutott 290 km alatt. Körbe futottam a Velencei-tavaaat!!! Igen megcsináltam. Nagyon-nagyon boldog vagyok.

IMG_20121209_124939.jpg

 

Köszönetet rebek a Páromnak, Andreának, aki elvisel és tűri a hobbimat, hogy amatőr futóvá váltam. Köszönet a kísérőknek, Krisznek és Szabinak, a szervezőknek, a DK-Team-nek, és Kutvölgyi Andinak, a hitet és az edzéstervet. Persze nem utolsó sorban Pének, mert valószínűleg nélküle nem élveztem volna ennyire a mai napot. Tudom, hogy ha nem jön semmi közbe, ha a motivációm megmarad, akkor minden évszakban itt leszek. A tervem már nem titok. A mai futás, első lépcsője volt a nagy menetnek, ami a fő cél felé vezet. 2013, október 13-án teljesíteni akarom a Spár Maratoni távját békatempóban.

UI: Máthé Zoli este, ezt írta: Öröm volt látni, milyen jókedvűen és lazán toltad végig. Gratulálok.

 

 

Futóbéka 2012.11.25. 17:47

21 km felett

 

Futóéletem fontos állomásához érkeztem. Az öt évvel ezelőtti félmaraton, és az ez év edzésein futott négy darab 21 km-es táv után, és a céljaim elérése érdekében, már időszerű volt átlépni a 21-es határt. Úgy éreztem magam, mintha egy sötét alagútba készültem volna. Fogalmam nem volt mi vár ott rám. Nagyon sokat gondolkodtam rajta, kell e segítség, társaság a futás során, illetve, hogy hol tegyem mindezt. Volt, amikor úgy gondoltam, kell a segítség, függetlenül attól, hogy az edzettségemben végig bíztam. Három hónapja készülök és volt egy szuper edzéstervem, amit mindig betartottam. Aztán jött a gondolat, hogy egyedül, illetve egy kísérővel induljak útnak. Meg kell ismernem a testemet, a jelzésekre kell tudnom reagálni. Végül a sors úgy intézte, hogy ez a verzió maradt, aminek így utólag nagyon örülök. Az útvonalat kiválasztottam, egy kósza ötlet alapján, ami nagyon jól hangzott. Fuss át Dunakeszire. A futótérkép segítségével egy 26 km-es kört húztam. Angyalföld, Újpest, Dunakeszi, Rákospalota, Újpest, Angyalföld. A cél, amire készülök, és amiről április óta álmodok, a Velencei tókör 28 km, tehát főpróbának tökéletes lesz. Tehát megvolt, hogy kivel és hol. Még a hogyanra kellett magamnak válaszolnom. Eddig ugye a 21 km-nél tudtam, hogy 5.30 perc/km sebességgel végig tudom csinálni. A plusz 5 km-hez viszont sejtelmem sem volt mennyi erőm marad. Úgy sejtettem, hogy 6 perccel esélyesen végig tudok menni. Igazából semmi nem gátolt a teljesítésben. Erősnek és nagyon motiváltnak éreztem magamat. Függetlenül attól, hogy az előző napon reggeltől estig melóztam, és éjjel fogíny gyulladás zaklatott.

Az időjárás nagyon kegyes volt hozzám és a kísérőmhöz, Krisztián fiamhoz. Kb 4 fok lehetett. Indulás előtt nagyon izgultam. Vajon jól csinálom e a folyadék és vitamin bevitelt, hogy a banán és csoki, megfelelően adja e a kívánt energiát és telítettséget. ½ 9–kor indultunk, hogy a kb 160 percre tervezett futásról ebédre haza érjünk. Kellemesen kezdtem, a tempót hamar megtaláltam. A térképen előre megnéztem és fejben tartottam az 5 km-ek pontos helyét, így a tempómat is tudtam ellenőrizni. Hihetetlen volt számomra, hogy az első mérésnél, ami a hajdani Tungsram strand környékén volt, a tempó pontosan 6perc volt. Nagyon tetszett a hosszú egyenes szakasz. Kb 8 km-nél egy aranyos idős hölgy jött velünk szembe. Ahogy közeledtem felé, látszott rajta, hogy meg akar szólítani. Ő azt hitte, hogy én rosszul érzem magam attól, hogy futok. Fiatalember! Maga miért nem ül föl a biciklire? Mondom. Drága asszonyom, mert csak egy ülés van. Gondolom őt leány korában sokszor vitték a vázon, így nem érthette miért kényeskedek.

DSC00555.jpg

A 10-ik km-nél értem Dunakeszire. A tempóm és a közérzetem csodálatos volt. Tartottam a 6 perces kilométereket, és fáradtságnak nyoma sem volt. Egyedül csak azért izgultam, hogy a térkép az agyamban élénken éljen. Az Alagi útra rátérve ismét egy hosszú egyenes várt rám. Sokat jártam erre autóval, de sosem nézelődtem. Teljesen meglepett, amikor egy lóverseny pálya mellett futottam el. A bejárati kapura, 1891 volt faragva. Néha jó futókirándulásra menni. A M0-ás alatt elhaladva értem a 15. kilométerhez. Két percet gyorsultam. Egy picit kezd fáradni a lábam. Hülye dolog. Sokat jártam Káposztásmegyeren, és eddig sosem hatott meg különösebben. Most felnevettem örömömben, amikor megláttam magas házait. Ezután jött az a szakasz, amiről csak hallottam eddig, de nem jártam itt soha. A Rákospalotai szemétégető mellett futottam, ami türelmi negyedként vált hírhedté. Most csak egy lány volt, akit éppen rendőrök szórakoztattak. Ezt a részt egyébként, mint futó nagyon élveztem, mert olyan volt mintha valahol vidéken egy országúton futottam volna. Veszélyes volt, mert nem volt padka, ahol menedéket kapunk az autóktól, ezért a fiamat féltve vártam a biztonságosabb járdás palotai szakaszt. Rákospalotán léptem át a 20. kilométert. Itt már kértem egy csokit, és egy korty italt. Eléggé fáradt volt a combom, amit a lábam hátsó felem felé lökésével próbáltam nyújtani. Tehát rugdostam a seggemet. Mentálisan nagyon jól voltam. Palotáról Újpestre az Elem utcai vasúti átjárón mentem át. Itt volt az áhított 22. km. Tudtam, hogy végig fogom csinálni. Mosolyogva nyugtáztam, hogy életember először már többet futottam 21 km-nél. A lábam fáradtsága ellenére még éreztem magamban bőven erőt. Ekkor már csak egy hosszú egyenesem volt és aztán jön a kanyar az Angyalföldi átjáróhoz. Arra pontosan emlékeztem, hogy a Kámfor utcánál van a 24.km. Közben elmúlt a combom fáradtsága. Legalábbis már nem volt kínzó. Nagyon boldoggá tett a tudat, hogy lassan vége. Örömömben gyorsulni kezdtem. Némi társalgás magammal: fojtasd a jól bevált tempót. Nem akarom túl dicsérni magamat az útvonal tervezése terén, de tény. A lelkemnek nagyon jót tett, hogy a patak partján volt a levezető 1 km, és egy kellemes kis kanyargós utca vitt a célba, azaz haza. A végén magamnak megmutatva, Agárdon nem lesz gond egy 50 m-es sprintet toltam. Az utcán sétáló, és az ablakokon kinéző emberek nem értették miért a levegőbe csapás, és a nagy összeölelkezés a fiammal. 2 óra 37 perc lett az időm. Nem akartam az órát nézni végig, de kellett a visszaigazolás, hogy milyen tempókat kell mennem, ha jól akarom érezni magamat. Nem lettem volna szomorú ha lassabb vagyok, mert most nem az a lényeg, ki milyen gyorsan fut.  

Úgy érzem most, hogy átléptem a 21 km-en túlra, kinyílt előttem egy újabb kapu, amin belépve haladhatok a legnagyobb céljaim felé. De ne menjek most annyira messzire. Elegendő, ha az Agárdi előadást sikerrel veszem, mert a főpróba nagyon jól ment.

 

 

Jeges szelekkel kelnek versenyre nedves pelyhek, reggel erre kelek. Kelletlen kerge tervemhez senderedek. Edzenem kell? Egek! Kedvemet nyergelem, tervemet tehernek veszem, de ezt nem lehet. Kekszet eszek, levet nyelek. Lelkemet edzem, testemet melengetem, meleg szettemet felveszem. Lent nedves pelyhek permete szemembe ver, lehet egy ember sem teper? Megyek. Nehezen kezdek, kezem kezemen, remegek. Percek telnek, jeges terepre pelyhek esnek. Eres szervem egyre ver, nem lehet e menet teher. Kerekes szerkezetben emberek lesnek. Ezek melegben reszketnek? Szemekben ezt lelem. Te eszevesztett remete. Nem lenne kellemesebb egy terembe? S ez lett kedvem ereje. Nem!!! Edzek, mert edzenem kell, s edzett ezzel leszek. Versenyem sem lesz teremben. Teperek, kedvel megyek. Menetem egy kellemes kerge terepre vezet. Neve: -eszperente, nehezen jegyzem le- egy fejedelem gyermeke, szebb nemnek egyede, szerzetes lett, s ezen helyen vezekelt. E terep mellett megy ere egy tengernek. Telepek, s egyben, nyest, kecske telelnek. Nehezen kezdtem, de kellemesen belemelegedtem. Ketten mennek el mellettem, kezeket emelnek nekem. Eres szervem hevesen ver, remek egy keretben lennem veletek kedves emberek. Nem teperek sebesen. Kezem, s fejem lett nedves, testem nem. Nedves pelyhek esnek, mellettem reszketve elemek lesnek. Nem kell lesnetek. Edzetek! Legyen lelketek, s testetek rendben emberek.

Befejezem menetem. Leveszem szettem, testemre meleg nedvet eresztek. Egy kereveten fekszem, kezemben egy szellemes jegyzet, melyet Tepermen szerzet. Mellettem ebem hever. Kellemesen remeg testem. Tervemnek eleget tettem. Jeges szelekkel kelnek versenyre nedves pelyhek, edzettem, nekem ez kellett.

A harmadik kör után kezdődött minden, amiért elindultam ma futni. Az előtte eltelt 1 ½ órában persze futottunk Pé-vel gyorsabban, mint ahogy azt egyedül tettem volna, és kellett a hatalmas lelkierő is ahhoz, hogy egyáltalán elinduljak.

A héten két nehézkes edzés után, ami nyakig volt a hasznos tapasztalással, már szükségem volt egy jó futásra. Ezért is hívtam segítségül Pé-t, akire mint mindig, most is számíthattam.

 Az időjárás nem volt túl kegyes hozzánk. Hideg eső verte az ablakot. Tipikusan az az idő, amikor a kutyát sem szívesen küldöd ki az utcára. Pedig nagyon bíztam benne, hogy csak a száraz hideget kell majd megszokni. Az eső esett, nekem indulnom kellett. Nehéz ilyenkor úgy öltözni, hogy ne legyen futás közben meleged, előtte és utána ne fázzál, ne hűlj meg, és közben az eső se áztasson szét. Erre valóak ezek az edzések, hogy a versenyen, amire készülsz, már ne érjen meglepetés, semmilyen körülmény ne akadályozzon a táv teljesítésében. Sál, sapka, kesztyű, vízhatlan kabát, vékony de meleget adó futónadrág. Start.

A Margit-szigetre érve, még mindig nem volt kedvem a futáshoz, és Pé sem látszott túlzottan feldobva. Illetve futni volt kedvem, csak az időjárást volt nehéz megszokni. Örömmel töltött el, hogy voltak a szigeten páran, hozzánk hasonló elvetemültek. Az első körben az időjárás felelőse megsajnált minket, vagy csak egyszerűen méltányolta eltökéltségünket, kitartásunkat, elállította az esőt. A tempónk, bár időt nem mértünk, kellemes 6 perces lehetett. A hidegérzet hamar elmúlt, a vízhatlan kabát dunsztja működni kezdett, alatta izzadtam, a sál is kezdet sok lenni. Ez nem gond, talán még nem is kellemetlen. A második körben már élveztük is a futást, arcunkon őszinte mosoly jelent meg. Már nagyon örültem, hogy nem hagytam magam befolyásolni, amikor lustábbik énem a meleg szobában maradásra akart rávenni. A harmadik kör, már nem volt annyira könnyed, de még mindig kényelmes, élvezhető volt. A vége felé kezdtem érezni, hogy fáradok, a már csak egy kör jelzés villogni látszott szemem előtt. A harmadik kör után kezdődött az edzés. Én úgy gondolom gyorsítottunk, lehet benne volt az is, hogy a stoppert most elindítottuk, időre futottunk. Az izmok plusz terhelést kaptak, keményen dolgoztak. Hülye dolog, de amellett, hogy megküzdöttem ezeket a perceket, mégis élveztem nagyon. Eddig az izom végezte a megszokott dolgát, szinte észre sem vettem a jelenlétét. Most végre érezhetően dolgozott, a fejlődésemet éreztem, nem szenvedve, erőből. Közben éhes lettem, nem kicsit, nagyon. Még soha nem éreztem ezt futás közben. Jó lett volna egy frissítő pont, ahol banánt ehetek, és mellé egy korty vizet ihatok. Persze nem volt, most csak a tudat vitt előre, hogy mi vár majd otthon. Pé nem szólt hozzám az utolsó körben, rutinos maratonistaként, pontosan tudja mikor kell megszólalnia. Ő is éhes volt, és egy picit fáradt is. Nem vágyott erre a menetre, miattam jött csak el. A MAC pályához közeledve már nagyon fáradtan meghúztuk egy kicsit. Lépjél nagyokat, ugyanakkora erővel gyorsabban mész, hallottam oldalamról a tanácsot. Úgy csináltam, és vártam a Margit-híd alatt lévő nagy fát, ahol az óra pittyent. Levezető séta, nyújtás, mély szippantások a friss levegőből. 28,05. Ez nagyon jó utolsó körnek. Egy futását megkezdőtől jó DK-s szokásként egy nagy közös fotót (NKF) kértem.

fénykép0478_001.jpg

Jóízű fáradtsággal indultunk haza, közben emésztgetve az átélteket. Jó volt. Nagyon jó. Boldog vagyok, hogy futok, hogy benne vagyok ebben az egyre nagyobb futótársadalomban.

Futóbéka 2012.10.26. 09:42

Edzeni jó!!!

Egy naplóba a negatív tapasztalásoknak is meg kell jelenniük, mert hogy azok nélkül nincs előrelépés. Márpedig ha csinálok valamit, szeretném hogy sikeres legyen, érdemileg látszódjon a tevékenység. Így van ez a sporttal és a munkával is egyaránt. Úgy gondolom az élet minden területén működni tud az önmegvalósítás, mert ha nem, akkor semmi értelme az egésznek. Ezért viszont néha meg kell szenvedni.

Szeptember óta kezdtem újra edzeni keményebben, mondhatni sikeresen. Jó időeredményekkel teljesítettem 5, 10km-en, tűrhetően 15-ön. Futottam lazán 21km-t, örömfutás csináltam 12km-en versenyben, illetve élvezni tudtam a terepfutást is. Siker. Közben célok születtek, nem kis célok. Elsődleges a Velencei-tó körbefutása, ami egy 28 km-es kör. Sosem futottam még 21 km felett. Erre nem elég ösztönből edzeni, ide már kell a tudatosság. Segítséget kértem egy általam nagyon tisztelt Futónőtől. Ahogy ilyenkor lenni szokott edzésterv született, amit én tűzön vízen át teljesítek, ha azt a testem is úgy akarja. Ahogy leírtam eddig zökkenő mentesen ment minden, kivéve az eddigi utolsó két edzésemet. 

Kedd: A futásban egyet nem szeretek, és ez a fogyás. Sokan azért futnak, hogy fogyjanak, én nem. Küzdök ellene, zabálok mindig minden időben és helyen. Délben, ebéd, hatalmas adag a sültből, utána desszert.Öt óra pihenés, benne alvás. Készülődök az edzésre, ami aznap 10 km síkon. Mindig, kivétel nélkül szenvedés mentesen tudom teljesíteni e távot, sosem jelent kihívást. Aznap nem így volt. Az már máskor is előfordult, hogy nincs kedvem elindulni. Menet közben majd megjön. Ezért is jók a közös futások, mert megígérted, elmész, ha már ott vagy futsz, és a végén jólesően sóhajtasz egyet, hogy milyen jó is volt. Tehát, most nem voltak társak, csak a cél, start. Nem jött a ritmus, a tempó akadozott. A gyomor megkezdte kései működését, felül savasan, alul levegősen, kellemetlenül. Én amíg a szívem dobog, testrészem nem törik, krónikus problémám nincs, nem állok meg. A futás ideje nem érdekel, kezdek erre ráállni, az élvezet kell, a megtett távok növelése hajt előre. Most is megyek, bármit teszek a helyzet nem javul. Az időjárás szuper, élvezem a hűs szellőt, mely bizakodom áldásosan tevékenykedik mögöttem is. Hazaérkezve, nem a jóleső sóhajtás szakadt fel belőlem, hanem a megkönnyebbülés, és a remény, hogy két nap múlva majd kellemesen fogom érezni magam futás közben.

Csütörtök:      

  Szerdán láttam a Hunrun jóvoltából egy futásra motiváló kisfilmet, mely valóban meghozta a kedvemet a futáshoz. Vártam a reggelt,hogy korán kelve megkezdhessem a kiszabott 15 km-t. Relatíve korán, 11-kor feküdtem le, de nem bírtam elaludni, hajnal 1-ig forgolódtam. 6-kor ébresztő, kínlódós készülődés, a cél érdekében még egyszer megnézem a filmecskét. A hatás nem marad el, indulok. Rajtam kedvenc légáteresztős Kalenji pólóm, szöszmöszpulóverrel burkolva, koton sapka, kesztyű. Start nagy nehezen 7.40-kor. Kb 4 km-t futottam egész kellemesen amikor kezdtem érezni a mellbimbóm dörzsölését. Basszus. Ezt hogy fogom megszüntetni? Rakjak kesztyűt elé? Az tuti, hogy elmúlni csak úgy nem fog. Próbáltam testtartást váltani, semmi. Közben izzadni kezdtem és a hideg levegő is be be talált a pulóver alá, a légáteresztés meg működött. A kezem izzadt a kesztyűben, a fejem tocsogott a sapka alatt, a mellbimbóim lelki szemeim előtt püspöklilán ágaskodtak süvöltő fájdalmukban. Az utolsó 2.5 km-t már csak a derékfájás tette még emlékezetesebbé, ami a nem túl tökéletes testtartásnak köszönhetek valószínűleg. A levegő vétel ezáltal szintén nehézzé vált, konkrétan minden egyes mély szippantásra, éles nyilallás felelt.
Ideális időben szuper szar futás a héten már másodszor. Sosem adom fel, a hibáimból mindig tanulni fogok
. Legközelebb vasárnap megyek, és 20 km a célterv. A filmet újra megnézem és motiváltan, élvezettel fogok futni. Így kell lennie.

A DK-Team szervezésében 18-an gyűltünk össze, hogy futva kiránduljunk a Hármashatár-hegyen. A tervezett kör, 9.4 km volt, ami az én nagyképűségemnek kevésnek tűnt, ezért látatlanba két kört terveztem. Nagyon hálásak lehetünk az időjárás felelősnek, mert gyönyörűen sütött a nap. Nehéz is volt eldönteni, hogy október közepén mennyire merjek könnyedén öltözni. Manapság ismét nagyon könnyen leszek beteg, illetve még meg sem gyógyultam az előző meghűlésből. Amikor a Fenyőgyöngyénél kiszálltam az autóból, még mackó cucc volt rajtam. Gondoltam futás közben sosem fázom, győzött a hülyeség, rövid gatyó, póló. Ezekben a közös futásokban az is jó, hogy olyan emberekkel is találkozol, akikkel addig még nem. A facen beszélgetsz velük, látod őket, de ez mégiscsak más. Megtörténtek a bemutatkozások, a szokásos közös fotó.

297137_4744953228626_672649502_n.jpg

A DK-Team szellemiségének köszönhetően, egyetlen közös futáson sem hagynak egyedül senkit. A terep különösen alkalmas arra, hogy eltévedhessen valaki. A szervezők úgy alakították a menetet, hogy legyen előfutó aki a gyorsabbakkal megy, illetve az utat mutassa, és van záró futó, aki a végét irányítja. Függetlenül attól, hogy a kirándulás arról szól leginkább, hogy a terepfutáshoz kedvet csináljon azoknak, akik még sosem ízlelték. Tehát a gyorsabbak vagy elöl mennek együtt, vagy alkalmazkodnak a többiekhez. Magam részéről is hasonló a helyzet. Jellemzően síkon edzek, ritkán adatik meg a terepfutás gyakorlása. Ez leginkább lustaság kérdése, hiszen 20 percen belül a hegyhez érhetnék otthonról. Síkon egész jól mennek a tempók, és úgy tűnik, a távokat is kezdhetem nyújtani. Az előfutóval indultam. Már az elején gondom volt, ezért különösebb tájleírást most nem kell várni tőlem. Hosszú emelkedővel kezdtünk, számomra gyorsan. Úgy fújtattam, mint egy bika, aki éppen egy területére betolakodót kíván jobb útra terelni. A levegőt nem tudtam elég mélyről szívni, az izmaim erőltetett menet módban dolgoztak. A büszkeségem sorban kapta a pofonokat. Látva az előttem futók lazaságát, valamint a szenvedőket fotózni készülő társam előrefutását. Úgy éreztem kudarc lesz a menet vége. Ekkor egy elágazáshoz értünk, és megállt az eleje, hogy bevárja a lemaradókat. Én is örömmel csatlakoztam. A levegő végre lejutott a helyére. Örültem, hogy látom más is szenved, így mellé állhattam, hogy együtt ostorozzuk lelkünket. Nekem kellettek ezek a taslik. Erőt adtak, újra szerényen tudtam terveimre gondolni, és tisztelettel minden távra, terepre. Akkor éreztem, hogy a póló kevés lesz, mert az erdő hűs levegője kezdte simogatni izzadt hátamat. Menni kéne. Indultunk, végre nem emelkedőn. Kezdtem összeszedni magamat. Lemaradva egy picit, figyelhettem a mozgásomat, a levegővételt. Lassan csatlakoztam az előttem haladókhoz, és velük együtt élvezhettem a panorámát, ami helyenként elénk tárult. Egy volt a zavaró, az eddigi futásaimtól eltérő, hogy fogalmam sem volt, hogy osszam be az erőmet. Nem tudtam hol tartunk, kérdezni meg nem akartam. Még a végén azt hiszik, hogy nem bírom és várom a végét. A szervezetem alkalmazkodott a körülményekhez, az izmaim bírták a strapát. Egy általam nagyon tisztelt futó, aki már megint előre ment, hogy fotózzon, rám kérdezett. Két kört mész? Nem tudom, mondtam. Tényleg nem tudtam, bár még nem voltam fáradt. Volt néhány elágazás, ahol az előfutó, aki akkor vert rám súlyos perceket, amikor akart, mindig megállt, és mutatta az irányt.

398288_4745007389980_846129670_n.jpg

Eleinte csatlakoztam hozzá én is, de mert túl lengének éreztem az öltözékemet, a vége felé már tovább mentem. Így jutottam el e Panoráma kör legszebb részéhez, ahol legelöl, egyedül futottam. Egy gyönyörű erdei kanyargós útra érkezve, sikerült elfelednem a kirándulás elején összeszedett lelki zúzódást. Élvezettel tempóztam, és akkor nagyon örültem, hogy egyedül. Szinte átkarolt az erdő, simogatott, mutatta magát, az út kanyarjaival húzta a benne töltő idő gyönyörét. Trappolás szakította meg e varázslatot, két futótársam haladt el mellettem, jelezve, lassan vége, kitérhetek a műútra, ahol néhány lejtős kanyar és a kör bezárul. Megérkeztünk. Másodikként futottam be, de mert ez egy kirándulás volt, csak magamat és terepfutástól való félelmemet győztem le. Nem futottam ki magam. A kielégülés, még elmaradt, illetve miután mindenki megjött, sütemény formájában mutatkozott. Szerettem volna még egy kört menni, még arra is gondoltam, hogy egyedül elindulok. Másnap kiderült, hogy nagyon jól tettem, hogy nem mentem. Az elején annyira lekötött az emelkedővel vívott harcom, hogy egyáltalán nem figyeltem meg az útvonalat. Eltévedtem. Szerintem ha akkor elindulok, még most is keresnek.

Nagyon élveztem, és visszatérek, ha lesz kirándulás részt veszek.   

2012 Spar Maraton

 

Előzmény: Két héttel a verseny előtt Holocsi Szilvi felvetette, kinek lenne kedve futni váltóban a Spar Maratonon. Merthogy június óta nem futottam versenyen, és egyébként is szerettem volna már DK csapattagként futni, szinte azonnal igent mondtam. Aznap este megszületett az ötfős csapat. Szilvi, Noémi, Bogesz, Szabi és jómagam. Néhány nap múlva nevünk is lett speeDKontroll. Nem tudjuk, hogy máshol milyen volt az összhang és a hangulat, de azt tudom, hogy mi hamar összekovácsolódtunk, sértődés nélkül humorizáltunk, úgy hogy a csapatból három taggal még sosem találkoztam, ami végül is megtörtént a verseny előtt három nappal. Azt gondolom sosem késő. Én a második szakaszt vállaltam, ami 11,8 km volt. A táv nem számított kihívásnak, lévén majd minden héten futottam egyszer legalább hasonlót. Igazából csak azért aggódhattam, hogy a két hete fájó térdem ne okozzon problémát.

A verseny napja: Hideg  a reggel és borult az ég. Belül viszont süt a nap. Nem érdekelnek a külső tényezők. Forrok a vágytól, menni akarok, találkozni a csapattal, futni egy jóízűt, érezni a DK Team erejét, az összetartozást, mely plusz erőt adhat, melynek köszönhetően futok még mindig. A közös fotózásra megérkezve látom először a nagy DK-s zászlót. Óriási érzés, hogy tagként teljes joggal állhatok mellé. Az általunk elfoglalt területet a barátság szele lengi körül. Készülődés, az arcokon nyugalom, a szemekben tűz lobog. Találkozás ismerősökkel, ölelés, kézfogás, biztató szavak a céljukat, terveiket megvalósítani készülőknek. Néhány bemutatkozás a fényképről és bejegyzésekből már ismerteknek. Elkészül a nagy közös kép. A speeDKontrollal külön fotózás, a csapat egyben van. Egy picit kilógok a sorból, mert még nincs DK-s pólóm. Hupikék törpeként kékben feszítek a zöldek között.

283594_443034872404404_2092213675_n.jpg

Lassan elérkezik a rajt ideje. Csapattársammal, Szabival útnak eredünk, gyalog a Hősök terétől a Lánchídig. Próbálom társamat jobb hangulatra bírni, tudom mi nyomja lelkét, poénjaimmal a határokat feszegetem. Veszélyes játék, mert háromszor akkora mint én. Így jutunk el az Operaház környékére egyéb kínunkkal együtt, amikor eldördül a startpisztoly. A mezőny eleje rövidesen megérkezik, köztük azzal a fazonnal, aki a szigeten két héttel ezelőtt porig alázott, lévén egy körön belül egyet adott. Megismertem a tarkóját, a mozgását, amit akkor 15 percenként láttam. Az Erzsébet térnél találkoztunk gyerekkori barátommal Pével, akinek szent meggyőződése, hogy én annál sokkal jobb futó vagyok, mint azt magamról gondolom, ezért állandóan a határaimat feszegeti, mindezt szeretetből. A mezőny nagy lendülettel halad előttünk a verseny hangulatából nekünk is hátra hagyva valamit, köztük a DK-s ismerősökkel. Kiabálunk, integetünk, tapsoljuk a ritmust. Szabi, akiről még nem mondtam, első versenyén vett részt, kezd felengedni, legalábbis kívülről ez látszik. Rajtam egyre jobban elhatalmasodik a versenyláz, mehetnékem támad, pláne amikor meglátom Bogeszt, akit majd én váltok. Lassan elindulunk a váltóhelyem felé, ahova fiam is megérkezett, vállalva a málhás szerepét. A váltás ideje ólomlábakon érkezik. Nem a társam lassú, én akarok már indulni. A váltó zónában Szilvi kopogtatja meg a vállamat, és nyújtja felém poharát. Kérsz inni? Egy korty víz és végre eljön az én időm. A chipet remegő kézzel rakom fel a bokámra. Egy erős kézfogás a mindig mosolygós lánnyal és indulás. Ritmus felvétel, integetés a többieknek, már benne vagyok a tömegben. Menet közben elfutok a DK mellett, megkopogtatom a vállát, kezet fogunk, bár ő akkor szerintem nem tudja kivel, és haladok tovább. A Lánchíd előtt látom Bélát DK-sok gyűrűjében, megkapom az első DK-s bíztatást. Majd Tücsi a kanyarban, széles mosoly és kézfogás. A szívem ezerrel ver már. A hídon csatlakozik hozzám Pé. Ő már kb. tízszer futotta a maratont. Ma a nyúl szerepét vállalja. Tehát innentől a nyúl és a béka együtt fut. Nem érdekel az időm, élvezem a futást, az iramot, ami Pé szerint megfelelő. 5,5  5,3 mondogatja végig. Szédületes látvány a hatalmas futótömeg ami elém tárul a Budai rakpartra érve. Belemerülve az áradatba igazi örömfutásban van részem. Menet közben a DK-s pacsik, bíztatások, a Bátor Tábor szurkolói visznek előre. A nyolcadik kilométernél lehetek, amikor rájövök nem sokára vége. Egy pillanatra szomorú vagyok, mert a tempóm ellenére nem érzek fáradtságot. A tízedik kilométernél kérdezi Pé, hogy jól vagyok e. Nem e lesz sok az iram, mert akkor már négy perces kilométert futunk. Nem törődve a figyelmeztetéssel teperek tovább. A váltó zónához közeledve, amit még sosem csináltam, a szurkolók felé intek bíztatást kérve, amiben persze nincs hiány. Szerencsémre Szabit a termete miatt nem kell keresgélnem. Felkerül a chip, megtörténik a bíztatás. Majd Szabi, bár tudom vállaltan köcsögök vagyunk, picit meglep, amikor magához húz és megölel. Tudom ez nem az a szeretet, ez annál most sokkal több. Nagyon csípem ezt a mackó termetű csupa szív srácot. Miután elfut, én egy centivel a föld felett járva, elfelejtem átvenni a befutó csomagomat. Meglátom fiamat Csesznok Laci társaságában. Laci gratulál, kérdezem, hogy van, hogy ment a futás. A maga részéről nem volt túl feldobott, de ő nem is ezzel foglalkozott. Az előttünk elfutókat kémleli. Tudtam a nap hősét Andit keresi. Elköszönök, Pével és Krisszel a Hősök tere felé indulunk. Útközben csatlakozik hozzánk a Párom és a kiskutyám. Mire odaérünk, Szabi hív. Nemsokára ő is csatlakozik, már meg sem lep, amikor egy rózsaszín táskát fedezek fel vállán. Mielőtt szólhattam volna, már mondja. Nem az enyém, a Noémi nyomta a kezembe. Szabi! Én csak azt akartam mondani, jól áll. A DK-s zászlónál csatlakozunk a szurkolókhoz. Szemben a Suhanj tribünjén Emőke és Ulrik élteti a befutókat reggeltől, fáradhatatlanul. Nem sokára Bogesz és Noémi is megérkezik. A speeDKontroll a befutóját várja. Mindenki befutóját. Ünnepeljük az érkezőket, tapsolunk a hősnek, együtt éljük át a futás sikerét.

Valaki nemrég azt mondta: Ha a futásban kitűzöl egy nagy célt, azt ne külföldön akard először megvalósítani. Most már értem miért kaptam e jó tanácsot.

Köszönöm DK-Team. Köszönöm speeDKontroll    

Futóbéka 2012.10.16. 17:35

Teper-men

Egyszer megkeresett egy ember, legyek vele versenyen egy keretbe. Ez egy kerge ember keret, melybe szerepem, teperjek sebesen. Legyek veletek? Nem merek. Ezer esztendeje nem edzettem testemet. Merengek egy estet. Menjek? Ne menjek? Egye fene, belemegyek. Jelentkezek.

Tervet kellett szerkesztenem. Ez lett.:Reggel felkelsz, nem eszel. Kekszet lehet, de keveset. Testedbe engedj levet, szervezetedbe ezzel teszel rendet. Vedd fel mezedet, zene legyen veled. Tested terheld egyenletesen…

Reggel felkelek, nem eszem, nyelvemre levet eresztek. Mezemmel szemezek. Legnehezebb percek ezek.

Egek leple mellett kedvesen les le fellegek meleg teste. Ej de kellemes lehetne e reggel, de nekem mennem kell! Egy kerge terepre vezet menetem. Egekbe!!!! Ezt nem terveztem be. Nem lehetek ezen esetben egyke?? Lehetnek heten, s kerengenek lelkesen.

Melengetem testemet. Elmegy mellettem egy, lehet engem nevet? Esetleg esetlen lehetek?

Terjedelmes testtel kel versenyre szelekkel nemeknek egy kedvesebb fele. Ennek megy? Felkeltette kedvemet, teperek. Menetem szedet-vetetett, de letepertem fejemben megjelent ellenszenveket.

Nem ecsetelem teljesen kezdetem. Hetek teltek, egyre lelkesebben edzek. Reggelente nem kelek kedvtelen, velem edz rendszeresen egy kedves elme - eme ember lett mesterem - meg gyermekem. Testemet perzselte meleg s nedves cseppek elegye verte fejemet. Nem kesergek, szenvedtem eleget.

 

Versenyem reggele:

 

Rengeteg ember jelent meg versenymezben, egyesek jelmezben. Eme elemek neme vegyes, neveztek gyermekek s emberek melyeknek feje deres. Mellettem nejem, gyermekem s mesterem. E kerge terepen meglelem teljes keretem. Letelepedek, mezemet rendezem, terpeszbe ereszkedem, testemet melengetem. Szememmel befele merengek. Elme s test legyen rendben. Nem lehet esztelen tepernem.

Fegyver jelre kezdenek versenyben nevezettek. Emberem elmegy, nekem keservesen, nehezen peregnek el e percek.  Megjelent? Ez, ez kellett. Mehetek!! Teljesen elvesztettem eszemet, sebesen kezdem menetemet. Feldereng mesterem fegyelmezett jelleme „egyenletesen terheld testedet”. Rendben, rendben, meglesz. Nevezetes helyeken megyek. Fejemben elfelejtett emberek s esetek jelentek meg. Szeptember lehetett? Kelemen te merre? Ketten egybe? Menetem fele ment el teljesen kellemesen, testem ereje kevesebb, de megyek lelkesen. Mellettem nem nevezettek kerepelnek, levet nyeletnek, etetnek, ereje vesztetnek kedvet teremtenek. Percek telnek el csendesen, szenvedek rendesen. Testemen meleg nedves cseppek peregnek. Egy ember nevemet emleget, „menj, menj”! Kedvesem jelent meg szememben feszengve, gyermekem s mesterem „megteszed teperj-men”. Eres szervem hevesen ver. Egy egyenes s megfelelek szerepemnek. Nevemen neveznek, erre - erre. Kerge keretem eleme kereste kezemet, s benne egy jelet, mely jelezte, mehet, s ment sebesen. Lelkendezek, ereje vesztetten kecmergek. Nevezettek kezelnek velem, mesterem jelez, rendben ment menetem.

 

Hetek teltek el e verseny felett, de kedvem nem szegte egyszer sem, egy elszenvedett perc sem. Edzett lett testem, de mellette szellemem s lelkem. Reggelente kedvel kelek, egyszer-egyszer versenyeken szerepelek.

süti beállítások módosítása