2014, április 13, vasárnap. Hűvös, ámde napsütéses időre ébredhettünk. Nagyon izgulok, függetlenül attól, hogy általában kéthetente egyszer futom a 21 km-t. A verseny az verseny, teljesen mindegy milyen távon indulok, pláne, hogy mindig olyan célt tűzök ki magam elé, amiért nagyon meg kell küzdeni. Ettől válik érdekessé az egész. Kitűzöm a sokak által túlzásnak, nagyképűnek tűnő, ellenben nekem nagy kihívást jelentő célt, és megyek érte eltökélten, ellentmondást nem tűrve. Annál csodásabb kevés dolog van, hogy tudod, meg van a munka, és te bezsebeled a gyümölcsét. A Vivicitta számomra egy szintfelmérő, ahol 1 óra 45 perc alatt szeretnék futni. Ha jól sikerül a verseny, akkor jó úton haladok az idei fő célom felé. Szeptemberben szeretném az Esztergomi félmaratont 1 óra 36 perces idő alatt teljesíteni, ami majd kiderül mire lesz elég. Tehát végzem a reggeli rutint. Indulás előtt két órával keltem, hogy mindenre legyen időm. A kutyát már úgy sétáltatom, hogy a futócuccom rajtam van, persze ezt eltakarom szabadidőruhával. A héten vettem egy kompressziós szárat is a siker érdekében, ami a próbafutáson nagyon jól működött. A sebesség, mondjuk nem ettől jön, de a komfort érzetnek nagyon jót tesz. A tesztfutások jól sikerültek, és remélhetőleg nyoma lesz az idén lefutott 600 km-nek is, valamint az egy-két hetente elvégzett fartlek edzéseknek. Van időm egy óvatos reggelire, iszom egy isotoniás italt, várom a kettő hatását, inkább most jöjjön, mint később. A verseny 9,30-kor rajtol, de előtte egy órával találkozó van az Angyalcipők félmaratonistáival egy közös fotó erejéig. Fontos számomra a csapat. A jó közösség motiváló hatással van rám. A DK-Team-ben is megkaptam a motivációt, és megtaláltam azokat az értékes embereket, akikkel a mai napig tartom a kapcsolatot. Az Angyalcipők egy nagyon fiatal csapat, teli energiával. Még nem ismerek mindenkit, de rengeteg kincset találtam már eddig is. Most van először csapatpólóm, amit nagyon büszkén viselek. Rajongással szeretem Angyalföldet, és hogy a kerületem csapatát képviselhetem, az külön felemelő érzés.

Andrea és Zserbó társaságában érkezünk a Margitszigeti találkozó helyre. Angyaltársaim lassan gyülekeznek. Van, akinek bemutatkozom, bár névről már ismerjük egymást, és vannak akiket kedves ismerősömként üdvözölhetek. Tücsök anyukáját mutatja be, úgy tűnik már hallott rólam. Tücsivel nagyon jó futópárt alkotunk. Ő rettentően rutinos, csak egy picit önbizalomhiánya van. Nekem meg van a megfelelő magabiztosságom, de néha esztelenül cselekszem. A közös edzéseken tökéletesen húzzuk és fogjuk vissza egymást. Nem véletlenül van tehát, hogy a legfőbb célunk ugyanaz. 2015-ben Krakkóban 4 órán belül fogjuk soron következő maratonunkat.

Miután elkészülnek a közös fotók, Tücsivel egy bemelegítő körre megyünk. Kb. egy perce kocogunk, amikor kedves ismerőseinket köszönthetjük. Ancsúrék éppen saját projektjük, az Egyensúlyom rádió legújabb adását veszik fel, melyben az 50 éve futó Tabajdi Józsi bácsival is beszélgetnek. A bemelegítés jól esik, a versenyláz egyre erősebben kerít hatalmába. Még van negyed óra a rajtig. Visszaérkezve a találkozópontra, csak annyi időre állok meg, hogy Andreától elköszönjek, és már indulok is tovább, hogy beálljak a rajtzónába. Tücsit elkísérem a két órás szektorba, ahol az Angyalcipők vezére, GarasAti az iramfutó. Ati rákérdez, mi a tervem. Mondom neki, hogy 1:45 alá mennék. Azonnal mondja jó tanácsként: az első kilométerekben menj az iramfutókkal, majd lassan hagyd el őket, és tartsd vagy növeld a távolságot. Ááá! Mondom én fülemet behúzva. Sosem mentem még 21 km-t öt perc alatti tempóval, nem merek gyorsabb lenni a tempót adóknál. Jól van. Húzza meg a vállát, te tudod. Lassan elköszönök, még meglátogatom a közelben levő csapattagokat, majd néhány biztató szó után elindulok saját szektoromba. A rajtig még van egy-két perc, s ez alatt sikerül teljesen rákoncentrálnom a versenyre. Amikor eldördül a pisztoly, lassan megindul a tömeg. Rengetegen vagyunk. Sejtésem sincs, mekkora létszám indul ma, de azt igen, hogy már egy hete lezárták a nevezési lehetőségét. Közel két perc alatt jutok el a rajtkapuig, az egész mezőnynek kb. 15 perc kellett ehhez. Elindítom a stoppert, hogy láthassam majd beérkezéskor a nettó időt. A rajt alatt nagyon elmentek az iramfutók. Folyamatosan hámozom át magamat a tömegen, hogy közelebb kerülhessek a piros lufis segítőkhöz. Nem tudom, mióta van maga az iramfutói státusz, de az biztos, hogy nagy találmány, mert leveszi a futóról a gondolkodás terhét. Nincs más dolgom csak futni és figyelni az éppen aktuális szint a levegőben. Ha jól fel vagy készülve, sima ügy az egész. Két kilométer alatt beérem az üldözötteket, ekkor már csak az a dolgom, hogy figyeljem azt a tempót, amit ők futnak. Könnyűnek érzem, lazán futom az öt perc alatti kilométereket.

Természetesen erősen kell tartani a saját gyeplőmet, mert hamar elszállhat minden, ha hagyom az energiák szabad áramlását. A negyedik kilométernél lévő frissítő pontnál átrendeződik körülöttem minden. Az addig mellettem és előttem futók eltűnnek, új társakat kapok. Mert, hogy rendszeresen futom ezt a távot, igaz más iramban, és még meleg sincs különösképpen, nem igénylem a frissítést. Haladok tovább, most már külső kontroll nélkül. Akaratlanul is belekeveredtem abba a szituációba, amit GarasAti tanácsolt. Hagyd el az iramfutókat, és építsd ki a megfelelő távolságot. Nem nézek hátra, csak megyek előre rendületlenül, egy magamnak kiválasztott kényelmesen futható, de elég erős tempóban. Ez a jó, ezt nagyon élvezem. Hat kilométernél járhatok, amikor először érzem has tájékon, hogy levegő került a rendszerbe. Kellemetlen, de még jól viselhető a fájdalom. Mély levegővételekkel pumpálom ki a buborékot, igyekszem nem figyelni rá. A Budai rakparton haladunk, erősen süt a nap. Ahhoz képest, hogy reggel milyen hűvös volt, most már kezdi túlzásba vinni, de ez még az ideális, könnyen viselhető hőmérséklet. Eszembe jut, hogy amikor a maratont futottam, mennyivel másabb volt az érzésem a hetedik-nyolcadik kilométer környékén. Ott, akkor még nagyon az elején voltam, most meg már lassan a felénél. A Rákóczi hídnál futunk fel a rakpartról, és fordulunk vissza a Szabadság híd felé. Itt látom először a mögöttem futókat. Keresem a piros lufit, érdekel, hogy működtem eddig, hogy dolgozik GarasAti taktikája. Ahogy saccolom, erős három perces előnyöm van, ami megnyugtató. Keresem csapattársaimat a lent szembefutók között. Az Angyalcipős pólók látványa jó érzéssel töltenek el. Szeretem őket, a csapatot, nagyon jó közöttük lenni.

GarasAtit fedezem fel a fehér lufival. A pálya szélén vagyok, üvöltöm felé, HAJRÁ ANGYALCIPŐK. Ő mosolyog, felém int, jelzi, jól megyek. A Szabadság híd lett a kedvenc hidam. Elegáns öregúrként, magabiztosan ível át a Duna fölött. Este is gyönyörű, amikor a zöld híd, zölden van megvilágítva. A maratonnál is átfutottunk rajta, és nagy örömömre most sem marad ki. Itt találkozom, a Suhanj Alapítvány segítői között egy általam nagyra tartott futótárssal, amint biztos hátteret ad egy tolókocsis sporttársnak. Nagyon tisztelem őket. A táv felénél vagyunk. Az erőmmel nincs baj, úgy tűnik, bírom a tempót, bár néha eszembe jut, vissza kéne vennem, de a szívem nem engedi visz előre rendületlenül. Amióta nem dohányzom, magabiztosabb lettem. Nincs akadályozó tényező, erős vagyok, mi lehet a baj. A buborék. A mai napon állandó visszatérő vendég, az egyetlen akadályozó tényező. Mély levegő, kifúj. Mély levegő kifúj. Ez mindig működik. Az időjárás már túl kegyes is hozzánk. A pesti rakparton haladva már használom a frissítő pontokat. Egy korty víz, és a sapka megmerítése a vízben. Tovább haladva, keresem az árnyékos részt. Nem bírom a meleget. Nem rég eszembe jutott, hogy Athénba kellene maratont futni. Én bevallom, hogy egy softmaratonista vagyok, aki nagyon rosszul viseli az időjárásnak eme szélsőségeit. Ha külföldön fogok futni, akkor a mediterrán területek sajnos nekem nem jöhetnek szóba. A gyönyörűen felújított Kossuth térnél futunk fel a rakpartról. Eléggé fáradok, de még szerintem jó kilométereket megyek. Nem érzem, hogy lassulnék. Itt jól megtekergetnek minket, igazából nem is nézem az utcákat, igyekszem magammal törődni. A buborék nem tűnt el. Megint intenzív szereplővé válik, sőt úgy tűnik, ő akarja a főszerepet. A bordáim alá bújik és igyekszik minél nagyobb lenni. Hajrá Béka! Fut el mellettem DK, azaz Moós Gergő, a DK Team létrehozója. Örülök, hogy rám köszön, vicsoromat igyekszem mosolyra váltani, nagyon irigylem, hogy lazán fut. Az a baj, hogy fogalmam nincs, hányadik kilométernél járunk. Én reménykedem, hogy már legalább a tizenhetediknél, és akkor már csak a Margit híd van és vége. Amikor a hídhoz érek, szembesülhetek a szomorú ténnyel, hogy az érzékeim csúnyán becsaptak. Még csak a tizenötödik kilométerjelző mellett haladunk, a szalagkordonok újra levisznek a rakpartra. A fájdalmam oly erős, hogy szinte nyüszítek. Agyamban idegesítő sziréna vijjogása indul meg. Baj van, baj van. Pumpálom a levegőt, rendbe kell jönnöm.

A csodálatos Suhanj szurkolótábor mellett vánszorgok el, igyekszem kevésbé szánalmas külsőt magamra erőltetni. Úgy érzem, ólomléptekkel haladok. Tudom, hogy nem fogom feladni, és még az 1.45-ös időt sem siratom, de most nagyon nehéz. A rakparton a Dagály felhajtó előtti visszafordító után kerülök szembe ismét a mezőnnyel. Keresem a piros lufit, szerencsére akkora előnyt építettem ki, hogy hiába a szenvedős kilométerek, és a vele járó lassulás, még nem látom a magasban lebegni. Azt hiszem, mintha jobban lennék. Judittal futunk el egymás mellett, akivel az Angyalcipőben edzünk elég sokszor együtt. Széles mosollyal kiabál felém, buzdít, tudja mi a tervem, és ez nekem mennyire fontos. Néhány méter múlva, a Margit hídi felhajtónál Dezső bá, az Angyalcipők szurkolója, és egy kedves társunk apukája pacsizik velem, majd egy kedves szőke leány, aki a mi trikónkat viselve feledteti kínjaimat. A hídon már ismét önmagam vagyok, igaz már nagyon fáradtan mozgok, de a tempóm biztos nem rosszabb a kilométerenkénti öt percesnél. Oldalról folyamatos a taps, és a drukkolás. Eszembe jut Andrea, hogy mennyire jól tűri a hobbimat. A futó társ nélkül semmit nem ér. A Margit szigetre lefutva, még egy frissítő pont. Egy korty víz, sapka a vízben, és indulok az utolsó egyenesnek. A huszadik kilométerben nézem meg először az órámat. 1:36. Ez őrület. Most már biztos, hogy meg van, amit akartam, akárhogy érek célba. Oldalt szurkolók várják szeretteiket, barátaikat, csapattársaikat. Tapsolnak mindenkinek, aki elhalad előttük. Lassan kopnak a méterek a lábam alatt, figyelem magam, vajon tudok e még egy utolsó sprintet indítani. Látom a befutó kaput, és erőt véve magamon még neki iramodok. Üvöltés szakad ki belőlem, mint októberben a maratonnál. A kapu alatt átfutva leállítom a stoppert.

Erre az eredményre még gondolni sem mertem. 1:41:27. Sokkal jobb a tervezettnél. Boldogan sétálok a befutók között, ismerősök kérdeznek, gratulálnak. Átveszem az érmemet, elégedetten ballagok a megbeszélt találkozóhelyre, ahol Andrea és Zserbó vár.

Nagyot álmodtam, vagy csak reálisan mértem fel a lehetőségeimet? Majd szeptemberben kiderül. Az első akadályt sikerrel léptem át, és nem állok meg, míg a testem nem jelez megálljt.

"A férfinak nincs joga fizikai edzés területén amatőrnek lennie.
Szégyen számára anélkül megöregedni, hogy látta volna azt
a szépséget és erőt,amire a teste képes."
(Szókratész)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.