Manapság eléggé elhanyagoltam a napló írását, és mert mint amatőr futó, rendszeresen futok, edzek, a tapasztalások és események dombja már hegyként emelkednek a fejem fölé. Nincs mit tennem, pótolnom kell elmaradásomat, vissza kell térnem úgy 2 hónappal ez előttre, amikor is Pé-vel kísérletet tettem a hét Margit sziget kör teljesítésére, ami kb 37 km.

Az akkori megállást nem vettem kudarcnak, még csak aggódni sem aggódtam, hiszen időm még rengeteg, a feladat adva van, menni kell tovább. A következő csúcskísérletet, három hétre rá terveztem. Nem mentem hegyre, síkon futottam, edzéseimen nem változtatva. Heti három futás, hétvégén hosszúkat menni. Mind e közben a Júniusban tartandó K&H maratonváltóra is készülni kellett. Nem fizikálisan volt feladatom, hanem mint csapatkapitány. Nagy büszkeségemre, három csapatot szerveztem a versenyre. Az azt jelenti, hogy velem együtt 18 fő fut. Sokan közülük soha nem futottak, de vállalták a kihívást, és készültek, ki így ki úgy. Közös edzéseken vettünk részt, ahol az addigi tapasztalataimból csepegtethettem az arra igényt tartóknak. Egy picit edzőnek is érezhettem magam. Mind eközben a saját edzéseimet is szem előtt kellett tartani. A három hét hamar eltelt. Mert, hogy nem változtattam semmin, csak és kizárólag a körülmények másként alakulásában, és az elvégzett munka gyümölcsének megérésében bízhattam. Az útvonal megválasztása nagy dilemmát okozott, lévén a Duna kiöntött, így a szigeten való kőrözés kilőve. Úgy döntöttem, hogy elindulok Dunakeszire, majd vissza, és miután újra Angyalföldön leszek, kérhetek frissítés a családomtól. Ne feledjem mondani, ismét számolni kellett a hőséggel, ami igen nagy energiazabálóként hátráltat. Hajnalban indultam, még kellemes hűsben, próbáltam lazán futni, az idő nem számít címmel. Az volt a lényeg, hogy a táv meglegyen, és hogy a három óránál többet menjek. Hiába szerettem volna, nem ment, úgy ahogyan azt elképzeltem. Hiába a két Velencei-tókör, a már teljesített 32 km a tapasztalataim csődöt mondtak, jellemzően az energiapótlás terén. 20 km táján már a kimerültség jelei mutatkoztak. Rákospalotán találtam egy működő kutat, ahol megmosakodhattam, de nem sokat segített. Angyalföldön még csak 26 km-nél tartottam, amikor egy szökőkútnál szintén frissíthettem, az eredmény ugyanaz volt. Még 10 km-t kellett volna mennem, de sem mentálisan sem fizikálisan nem éreztem a siker lehetőségét. Andrea eljött a patak partra, hozott vizet, és ittam az izotóniás italt de csak küzdelem volt az egész. Valahogy elszenvedtem magam 34 km-ig, és vége. Nem ment tovább egy lépés sem. Kudarc. Mindenféleképpen változtatnom kellett az edzéseimen, az energia bevitelen, a nagy futás előtti felkészülésen. Talán két hétre rá jött a verseny, a K&H maratonváltó. Borzasztóan izgultam. Emberileg nem mindenkit ismertem. Csak bizakodni tudtam, hogy a csapatok teljes létszámban megjelennek. Amellett, hogy a tavalyi helyszínt a rakpart átépítése miatt áttették a Városligetbe, ahol egy borzalmas tekergős pályát csináltak, az árvíz miatt, még a távot is lecsökkentették. Az indok, hogy ne vegyük el az autósoktól a teret. Borzasztóan mérges lettem. Befizettünk, a fejenként 7 km-re, ehelyett 5-öt futhattunk. Jó rendben. Így utólag én is, és a csapattagok is örültek e döntésnek. Ismét nagyon meleg volt.

A verseny reggelén, amitől féltem beteljesült. Egy versenyzőm, nem jött el. Számítanom kellett rá, hogy a diák csapat esetleg hiányos lesz, mert ők még nem biztos, hogy felfogják, mi a csapat. Mit jelent, hogy együtt, egymásért mindenekfelett. Már a verseny előtti héten jeleztem a 9 éves Barnának, ha anyukája engedi, jelenjen meg futócuccal. Lévén Anyu is futott, és tisztában volt fia edzettségével, zöld utat kapott Barnus hőstette. Megcsinálta, nem is akárhogyan. Sajnálom, hogy nem láttam, őt futni. Állítólag szurkolók és versenyzők körbe vették, miközben ő, mint általában mindig, most is úgy hajtott, mintha a győzelemért futott volna. Másnap mondta nekem. Zoli bácsi, a végén azt hittem meghalok. Tehát a verseny jól ment. Mindenki futott magáért és a csapatáért. Nem nagyképűségből, de tény, meleg ide vagy oda életem legjobb ötösét mentem, ami már nem emlékszem pontosan, de 25 perc alatt volt. Ekkor már fő hozzá állásomat a futáshoz Lubics Szilvia mondata irányította. Mosoly az elején, mosoly a végén. Ezután következett az az időszak, amikor már csak és kizárólag a saját felkészülésemet szolgálta. Nem vállaltam segítő futást, mert, már csak három hónapom volt a maratonig. Illetve vészesen közeledett az újabb csúcskísérlet, ami már nem végződhetett kudarc élménnyel. Újra jöttek a hegyi futások, közte a már megszokott sík edzésekkel. A már megszokott, és a futás örömét nélkülöző. Nem mentek lazán az edzések. Minden távon fáradtan mozogtam. Az eredmények jók, de valami nem stimmel. Olvastam egy cikket, ami Murakami Haruki Miről beszélek, amikor a futásról beszélek című könyvéből kiszedet részlet volt. Athéntől Marathonig, Murakami első 42km-es futása. Azonnal megrendeltem a könyvet. Sok minden mellett kiderült számomra, hogy ő minden nap fut. Minden nap? Gondolom az annyi, hogy ne pukkassza ki, hanem jól essen. Ekkor volt, hogy Andi, akit már oly sokszor magasztaltam naplómban, szintén elkezdte a mindennapi edzéseket. Csatlakoztam hozzájuk mármint Murakamihoz és Andihoz. Napi 5km. Annak mennie kell bármikor, különösebb kínok nélkül. A nagy futás előtt két nappal már neki is kezdtem, és csodálatos volt. Újra örömmel mentem. Szárnyaltam futás közben. Közben beszéltem Pé-vel is, aki már szintén megkezdte maratoni felkészülését, hogy miként is tegyek a számomra versenyként megjelenő futásra. Töltsd fel a szervezeted szénhidráttal, kalciummal és magnéziummal. Mielőtt kimész futni, egyél édeset és tartalmasat. Mindent úgy csináltam, ahogy mondta. Andrea tésztanapot csinált szombaton, vasárnap hajnalban keltem, reggeliztem brióst lekvárral, az újabb kalcium, magnézium, és vas adag feltöltése is megtörtént. Andi volt oly drága és a saját edzését rám szervezte. Reggel 8-kor volt a tervezett rajt. Én már fél órával előtte kint voltam a Margit szigeten. Nagyon kellemes meglepetésemre Pali jelent meg először, aki egy őrült jó futó. Nagyon nagy megtiszteltetés, hogy eljött. Andi teljesen rám állította ezt a napot. Óvatosan kezdtünk. Már az elején meleg volt, de akkor még nem zavart. A sziget pesti oldalán kellemes szél fújt, míg a budai oldalon tombolt a napsütés. Lazán húztam be az első 3 kört, melyen csatlakozott hozzánk néhány körre Andi ismeretségéből Judit, Mariann, és Dénes, aki végig maradt.

Közben megjött párom, Andrea is Zserbó kutyámmal, és egy tálka banánnal. Andi ragaszkodott hozzá, hogy minden fél körben igyunk. Sokat segített. Én mondtam magamnak, ha az ötödik körig jól bírom, akkor már végig húzom valahogy. Az erőmet végig az előző kísérletekhez mértem. Tehát az ötödik kör végén, igaz már fáradt voltam, de jobban éreztem magam, mint anno. A hatodik körben Palival mentem, aki végig azt nézte, nekem hogy jó. Amikor azt mondtam pusztít a meleg, rám nézett. Engem is. Gondold azt, hogy már csak egyszer kell erre jönnöd. A combom nagyon fáradt volt, a karom nem fájt, és a térdem sem rosszalkodott. A hatodik kör végén még nem voltam elpusztulva, de akkor már csak a szívem és a többiek lelkes támogatása indított el az utolsó körre. Fél körnél már feltettem magamnak a kérdést, hogy mit keresek itt? Mi a francnak jó ez nekem? Fájt a combom, amit némi nyújtással csillapítottam, de tény, valahogy vissza kellet jutnom a sziget másik végére, ahol a siker, a teljesítés édes íze várt. A nap, ha lehet még forróbban sütött. Csak a vége járt az agyamban. Próbáltam kizárni a fájdalmat, lefelé nézve a tempóra figyeltem. Előttem Pali lépkedett, akaratlanul ragadtam rá. Ólom léptekkel közeledett a strand, az uszoda, majd a MAC pálya, a cél. Már láttam az órát, és a nejemet véltem felfedezni, amint kiskutyámat átviszi a kerítés oldalára. Ott az óra, mondtam már hangosan. Ott az óra. Mosoly az elején, mosoly a végén, jutott eszembe a lelkesítő mondat. Mosoly a végén. Igen megcsinálom, Itt vagyok a cél előtt. Még meghúztam a végét örömömben, már nem kellett a tartalék erő. Boldog mosollyal, kezemet az égbe emelve futottam el az óra alatt. Kerestem a Páromat, hagy öleljem, de nem láttam sehol. Palinak rebegtem hálát, majd Dénesnek, majd Andit öleltem szó nélkül. Neki nagyon sokat köszönhetek, nem csak ezért a futásért. Andreát még mindig nem láttam. Hallucináltam? Ezek szerint igen. A sziget végére sétálva, végre ott volt a nő, az ember, aki nélkül már nem élnék, aki nélkül nem az lennék, aki most vagyok. Aki kitartott mellettem mindig, és most is ott volt, hogy támogasson. Néhány közös fotó, majd egy levezető séta az autókig. 37:86 km 3:47:07 futás idővel. E teljesítmény nem jött volna létre, ha nincs a csapat, ami e gyönyörű napon véletlenszerűen összeverbuválódott. Köszönöm mindenkinek. Andi, Judit, Mariann, Andrea, Pali, Dénes, és mindenki, aki drukkol nekem.

Hülye dolog. Szétütöd magad, úgy hajtasz. Kizsigereled a testedet a miért is? Nehezen lehet ezt megmagyarázni. Igen egyszerű azt mondani, hogy ezt csak a futók értik meg. Pedig nem így van. Mindenki mindenhol, bármit is csinál, oda kell, hogy tegye magát, ha sikeres akar lenni. A siker meg egy relatív dolog. A futónak, súlyemelőnek, a testépítőnek stb., első sorban saját magát kell legyőznie. Nagyon nehéz, és ha az sikerült, győzelemnek nevezhető. Az én tapasztalásom az, hogy ha meg van a kemény és tudatos munka, és ha mellé párosul egy kiegyensúlyozott lelkiállapot, akkor nagy baj nem lehet.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.