Két egymástól eltérő tevékenység. Különböznek egymástól, mégis van amiben egyeznek, és ezt úgy hívják, szenvedély. A futást, én a sportok narkotikumának hívom. Aki rászánta magát, és már legalább egyszer kóstolhatta erőfeszítéseinek gyümölcsét, valószínűleg örökre rabja marad. A test akarja a törődést. Sajnos a cigaretta is ilyen, persze a károsabb kivitelben. Nagyon könnyű a kézbe venni, de borzasztóan nehéz letenni. Hiába tudjuk, hogy hosszútávon mérgező hatása van, és a pillanatnyi élvezeten kívül semmi jóra nem számíthatunk tőle, mégis kötődünk hozzá. Kötődünk hozzájuk oly módon, hogy előfordul, egyikről sem akarunk lemondani. Pedig ha belegondolunk a cigarettától a lélegzés nehézkesebb lesz, a futásnál meg nem túl előnyös, ha a levegő útja le van szűkítve. Ha viszont nehezebben kapunk levegőt, a szív erősebben ver, ha az igénybevétel megnő. Tehát bárhogy nézem, a kettő együtt aligha működhet. Ennek ellenére, vagyunk néhányan, akik elvárjuk a testünktől, hogy minél nagyobb teljesítményre legyen képes, de nem könnyítjük meg a helyzetét, és dohányzunk azokon a napokon, amikor nincs edzés. Igen sajnos be kell vallanom töredelmesen, hogy harmadik futóévemet teljesítem, futottam kb 3000 km-t, benne jó néhány félmaratont és egy maratont, mindezt úgy, hogy dohányoztam. Hiába voltam eltökélt futásügyileg.

Mentem plusz 36 fokban és futottam jeges úton mínusz 20-ban, kint voltam szakadó hóesésben, szélviharban, s tűrtem el fájdalmat miközben kínzó mód gyötört, tápláltam energiát amikor az már elfogyott, a nikotin után vágy felülkerekedett rajtam. A józan észt legyőzte a szenvedély. Az akaratom ez irányú gyengeségét az is okozhatta, hogy nem éreztem fizikai szükségét a cigaretta letételének. Tehát a céljaimat simán tudtam teljesíteni így is. Persze tudtam, hogy az nem helyes amit teszek, de azon kívül, hogy iszonyat lelkiismeret furdalás és szégyenérzet töltött el, semmi nem történt. Mondhatom ezt már nyugodt szívvel múlt időben, mert a jelen már másról mesél. Új céljaim vannak, melyek elég élesen követelik az életmódváltást. Gyorsulnom kell, és ehhez első lépésként tehermentesítenem kell a szervezetemet a káros szenvedély okozta akadályoktól. 46 éves vagyok, és nagyon szeretem a hosszútávfutást. 4 órán belül futottam az első maratonomat, mert azt akartam.

A 10 hónapnyi felkészülés megtanított arra, hogy ha kitűzök magam elé egy célt, azt mindenáron teljesíteni lehet, ha fejben elég erős vagyok. Most már harmadik hete nem dohányzom, tehát valami tényleg történik, erre már lehet építeni. Érzem a különbséget futás közben. Igaz benne van az is, hogy egyenlőre csak pszichésen érzem a különbséget, mert akarom érezni, hogy a hasznos szenvedélyem legyőzhesse a károsat. Teszem mindezt úgy, hogy a célom túl merész, és lehet elérhetetlen számomra, de tudni akarom, hogy mindent megtettem a sikerért. Bizakodom, hogy erős maradok, és valóban működni tud a Futás a dohányzás nélkül.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.