2012.10.23. 09:30
Futókirándulás a Harmashatár-hegyen
A DK-Team szervezésében 18-an gyűltünk össze, hogy futva kiránduljunk a Hármashatár-hegyen. A tervezett kör, 9.4 km volt, ami az én nagyképűségemnek kevésnek tűnt, ezért látatlanba két kört terveztem. Nagyon hálásak lehetünk az időjárás felelősnek, mert gyönyörűen sütött a nap. Nehéz is volt eldönteni, hogy október közepén mennyire merjek könnyedén öltözni. Manapság ismét nagyon könnyen leszek beteg, illetve még meg sem gyógyultam az előző meghűlésből. Amikor a Fenyőgyöngyénél kiszálltam az autóból, még mackó cucc volt rajtam. Gondoltam futás közben sosem fázom, győzött a hülyeség, rövid gatyó, póló. Ezekben a közös futásokban az is jó, hogy olyan emberekkel is találkozol, akikkel addig még nem. A facen beszélgetsz velük, látod őket, de ez mégiscsak más. Megtörténtek a bemutatkozások, a szokásos közös fotó.
A DK-Team szellemiségének köszönhetően, egyetlen közös futáson sem hagynak egyedül senkit. A terep különösen alkalmas arra, hogy eltévedhessen valaki. A szervezők úgy alakították a menetet, hogy legyen előfutó aki a gyorsabbakkal megy, illetve az utat mutassa, és van záró futó, aki a végét irányítja. Függetlenül attól, hogy a kirándulás arról szól leginkább, hogy a terepfutáshoz kedvet csináljon azoknak, akik még sosem ízlelték. Tehát a gyorsabbak vagy elöl mennek együtt, vagy alkalmazkodnak a többiekhez. Magam részéről is hasonló a helyzet. Jellemzően síkon edzek, ritkán adatik meg a terepfutás gyakorlása. Ez leginkább lustaság kérdése, hiszen 20 percen belül a hegyhez érhetnék otthonról. Síkon egész jól mennek a tempók, és úgy tűnik, a távokat is kezdhetem nyújtani. Az előfutóval indultam. Már az elején gondom volt, ezért különösebb tájleírást most nem kell várni tőlem. Hosszú emelkedővel kezdtünk, számomra gyorsan. Úgy fújtattam, mint egy bika, aki éppen egy területére betolakodót kíván jobb útra terelni. A levegőt nem tudtam elég mélyről szívni, az izmaim erőltetett menet módban dolgoztak. A büszkeségem sorban kapta a pofonokat. Látva az előttem futók lazaságát, valamint a szenvedőket fotózni készülő társam előrefutását. Úgy éreztem kudarc lesz a menet vége. Ekkor egy elágazáshoz értünk, és megállt az eleje, hogy bevárja a lemaradókat. Én is örömmel csatlakoztam. A levegő végre lejutott a helyére. Örültem, hogy látom más is szenved, így mellé állhattam, hogy együtt ostorozzuk lelkünket. Nekem kellettek ezek a taslik. Erőt adtak, újra szerényen tudtam terveimre gondolni, és tisztelettel minden távra, terepre. Akkor éreztem, hogy a póló kevés lesz, mert az erdő hűs levegője kezdte simogatni izzadt hátamat. Menni kéne. Indultunk, végre nem emelkedőn. Kezdtem összeszedni magamat. Lemaradva egy picit, figyelhettem a mozgásomat, a levegővételt. Lassan csatlakoztam az előttem haladókhoz, és velük együtt élvezhettem a panorámát, ami helyenként elénk tárult. Egy volt a zavaró, az eddigi futásaimtól eltérő, hogy fogalmam sem volt, hogy osszam be az erőmet. Nem tudtam hol tartunk, kérdezni meg nem akartam. Még a végén azt hiszik, hogy nem bírom és várom a végét. A szervezetem alkalmazkodott a körülményekhez, az izmaim bírták a strapát. Egy általam nagyon tisztelt futó, aki már megint előre ment, hogy fotózzon, rám kérdezett. Két kört mész? Nem tudom, mondtam. Tényleg nem tudtam, bár még nem voltam fáradt. Volt néhány elágazás, ahol az előfutó, aki akkor vert rám súlyos perceket, amikor akart, mindig megállt, és mutatta az irányt.
Eleinte csatlakoztam hozzá én is, de mert túl lengének éreztem az öltözékemet, a vége felé már tovább mentem. Így jutottam el e Panoráma kör legszebb részéhez, ahol legelöl, egyedül futottam. Egy gyönyörű erdei kanyargós útra érkezve, sikerült elfelednem a kirándulás elején összeszedett lelki zúzódást. Élvezettel tempóztam, és akkor nagyon örültem, hogy egyedül. Szinte átkarolt az erdő, simogatott, mutatta magát, az út kanyarjaival húzta a benne töltő idő gyönyörét. Trappolás szakította meg e varázslatot, két futótársam haladt el mellettem, jelezve, lassan vége, kitérhetek a műútra, ahol néhány lejtős kanyar és a kör bezárul. Megérkeztünk. Másodikként futottam be, de mert ez egy kirándulás volt, csak magamat és terepfutástól való félelmemet győztem le. Nem futottam ki magam. A kielégülés, még elmaradt, illetve miután mindenki megjött, sütemény formájában mutatkozott. Szerettem volna még egy kört menni, még arra is gondoltam, hogy egyedül elindulok. Másnap kiderült, hogy nagyon jól tettem, hogy nem mentem. Az elején annyira lekötött az emelkedővel vívott harcom, hogy egyáltalán nem figyeltem meg az útvonalat. Eltévedtem. Szerintem ha akkor elindulok, még most is keresnek.
Nagyon élveztem, és visszatérek, ha lesz kirándulás részt veszek.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
