Reggel 7 óra van. -5 fok, fúj a szél. Inkább a hó esne a hűs szellő helyet. Felszereltem a bicikliszállítót az autómra. Krisz már hozza a bringákat. Miután felrakom őket, már látom izgalmas utunk lesz. A rendszámom nem látszik. Igazi rendőrmágnes. Ilyen apróságon nem akadok fönn. Április óta álmodom arról, hogy körbe futhassam a Velencei tavat. Két hónapja készülök, megyek idegeire a környezetemnek. Futóéletem legjobb formáját értem el a mai napra. Krisz mostanában sokat van velem. Nem véletlenül vallom, sosem késő. Utálja a hideget, mégis jön biciklisen kísérni. Útközben felvesszük Szilit, Pét és Szabit. A Suzuki ötszemélyes, de csak papíron. Hátul a három felnőtt szó nélkül tűri a kényelmetlen utazást. Tárnok környékén kb. 2 km-en keresztül rendőri kísérettel megyünk. Folyamatosan nézem a visszapillantó tükröt, várva a felvillanó szirénát, közben a megfelelő mentő szövegen agyalok. Miután lekanyarodnak mögülünk egy útszéli zöldséges irányába, azon tanakodunk, kinek vagy minek köszönhetem a könyörültet. A legszimpatikusabb verzió, hogy a parancsnok felesége azonnali burgonyavásárlást írt elő. Szabálysértés ide vagy oda, nincs az a józanul gondolkodó férfi, aki ilyenkor ellent mond.

½ 10 felé érkezünk Agárdra. Szilinek köszönhetően azonnal megtaláljuk a strandot mely ma a Velencei tó körbefutásának starthelye. Szépen gyülekeznek a futás szerelmesei. 30 perc még a rajtig. Ez normál esetben teljesen tökéletes, lévén van lehetőség barátkozni a helyszínnel és a közeggel. Amikor kiszállunk az autóból, a pestinél jelentősen hidegebb szél próbál levenni a lábamról. Ellenállok a kísértésnek, mely a célokat figyelmen kívül hagyva visszaültetne az autóba, lefújva a mai futást. Nem lehet, hogy idén másodszor is feladjak versenyt. Igaz ez nem egy verseny. Nincs rajtszám és chip. A nevezési díj a batyu, melyben a frissítőt dobod a közösbe. Örömfutás, melyet az év minden évszakában magánszervezésben hirdetnek meg. Nézem a többieket, ők sincsenek jobb passzban. Szabi és Krisz, a két biciklis kísérő kitartásából meritek erőt. Nekik lesz a legkeményebb. A futó tempójában kell tekerniük, havon, jégen, hegyen völgyön, miközben süvít a szél. Jellemzően csak a lábuk mozog, esélyük sincs a bemelegedésre.

DK-s, csapata nélkül ritkán megy futórendezvényre. Így van ez most is. Jöttek teljes és rész távot teljesítők, biciklis és autós kísérők, sérültek és sérülésből felépülők, egyszerűen csak szurkolók és erőt adók. A lényeg, hogy ott legyenek, ahol a csapat együtt van. Elkészül a közös kép, ahol a mosoly szinte ráfagy az arcunkra. A rajtig már csak pár perc van amikor eljő az a pillanat, amit most kihagynék, vetkőzni kell. Pé noszogat, elég lesz az egy pulóver, simán futóharisnya, a mellényt és a sálat is dobd le. Nem mindenben fogadok szót, ahhoz nagyon fázok. Most minden eltökéltségre szükségem van. Szókratész gondolatait magamra változtatva mormolom: Szégyen számomra úgy megöregedni, hogy láttam volna azt a szépséget és erőt, amire a testem képes. A rajtnál már gyülekeznek, lehetnek 100-an,de lehet egy picit többen, Pé-vel csatlakozunk kocogva. Reszkető, rettentően elszánt sportemberek gyűrűjében állok. Lehet, hogy ez a legszebb pillanata a mai napnak, amiért már megérte ide jönni.

A rajtnál Lubics Szilvi mondatai jutnak eszembe. „A verseny már egy ünnep. Oda úgy megyek, hogy fel vagyok készülve. Az edzéseken eleget szenvedtem, itt élvezni kell a futást.” Vagy valami hasonló. Igen. Az időjárás ellenére, élvezni fogom. Pé-vel futok, DK-sok gyűrűjében. A strandot elhagyva, a házak között már nem kínoz a szél. Keresem a tempót, próbálok ráállni a 26 km-es főpróbán érzett 6 perces km-ekre. Nem néztem a rajt pontos idejét, az új okostelóm futásprogramját is elfelejtettem elindítani. Lényegtelen. Most nem az idő számít, csak hogy élvezni tudjam a mozgást. Kb. 2 km után izzadni kezdek. Ha most nem veszem le a Pé által már soknak talált pulóvert, akkor később már nem lehet, mert megfázok. A bicajos kísérést igénybe véve futás közben vetkőzök. A vasút mellett a műúton haladunk. Autósok húznak el mellettünk. Egy Opel előrébb megáll. Hozzá közeledve látom a futóetalon Máthé Zoli vár, minket fotóz. A Mont-Blanc-t megjárt ultrafutó jelenléte sokat számít. Ő előtte jót futni számomra nagy dolog. A 3 óra 6 perces maratonja után mondta. Ő nem készült a gyors futásra. Sok hosszú km-t ment lassan. Azóta ez van előttem, és nem feltétlenül szakadok szét azért, hogy a leggyorsabb legyek az edzéseken. Természetesen nem akarok Zoli után menni a teljesítésben, mert ahhoz már koros vagyok. Jó hogy itt van. Fél órája futhatunk amikorra találok egy kellemesnek tűnő tempót, bár szerintem gyorsabb a keresettnél, de élvezem. Igen élvezem, és jó kedvem van. Pé-nek mondom, hogy menjen nyugodtan gyorsabban, ő inkább velem tart. Ebben ott van az is, hogy az előző este elhúzódott hajnalig, és egy picit fáradtabb a kelleténél. Kb. 10 km-nél fordulunk rá újra a partra a tó keleti csücskénél. Itt nem süvít a szél. Sokan futunk együtt, és ha Pé nem szól, altesttel elkapok egy oszlopot, amit az autósok ellen tettek ki. Ezen is röhögök, mintha valami jó cuccot nyeltem volna a csokival indulás előtt.

Ekkor ér utol minket Krisz a rossz hírrel, Szabinak megfájdult a térde, így nem tud kísérni tovább. Borzasztóan sajnálom, lévén Ő majdhogynem jobban várta a mai napot, mint én, függetlenül attól, hogy nem futóként jelent meg. Elfutunk a Velencei strand mellett, ahol úgy két éve Attis barátomékkal voltunk. Furcsa érzés, úgy itt lenni, hogy havas minden és a cél teljesen más mint akkor. Ne felejtsem el megemlíteni a lelkes segítőket, akik bizonyos kilométerenként autóból kipakolva frissítőt osztanak. Csodálatos érzés hogy ilyen emberek között lehetek. Aszerint sejtem hol tartunk, hogy ha pontban 10-kor indultunk, és ha 6 perceket futunk kilométerenként, akkor fél óra alatt 5 km-t tettünk meg. Ennél tudom, hogy gyorsabbak vagyunk, de ez egy mérce. Tehát a sejtésem szerinti 15.km egy gyönyörű havas és jeges erdei úton talál minket. A térkép szerint Sukorón vagyunk. Pé azt mondja, hogy a frissítő nem csak akkor kell, amikor érezzük annak szükségét, mert az már késő. Fagyott csokit rágcsálok, és Kriszt először kérem, hogy adjon inni. Érzem, hogy a combom fárad, de nem fájdalmasan, ez már kezd megszokott lenni. A hangulatom változatlan, Pével beszélgetve, nevetgélve, lazán haladunk Krisszel az oldalunkon.

Máthé Zoli és Csesznok Laci áll az útszélén mosolyogva. Örömmel intek feléjük. Eljutunk a Pákozdi emelkedőig, amit mi futók kellemesen teljesítünk. Itt a fiam küzd egy kicsit a bringával, de megoldja. A csodás erdei út után visszatérünk lakott területre. Pákozdon járunk. Szinte senki nincs az utcán, néhány autó halad el mellettünk. Lassan két órája futunk, tehát a 20. km felé haladhatunk. A futók egymástól elszakadoztak. Előttünk megy valaki úgy 200 méterrel. Őrült nagy hibám, hogy ha előttem megy egy mozgó lény, azt el kell kapnom. Ha a préda megjelenik, üldözni kezdem, és ha nem vagyok eléggé felkészülve, ezzel vége is a versenynek. Pé hiába lassít, sorban előzünk mindenkit. Nem érzek fáradtságot két óra után sem, amikor már a tó nyugati végénél járunk. Hihetetlen számomra, hogy még mindig vigyorgok, lazán megyek. Vicces, amikor az Iron Team segítője autójából frissítőt pakol ki, és mi megállás nélkül haladunk el mellette. Ő utánunk kiabál. Srácok! Itt a frissítő. Álljatok meeeg!! Félek megállni, ha jól megy a futás, ha nem érzek okot rá. Nem tudom hogy indulok el utána.

Országúton futunk, átmegyünk az autópálya fölött. Integetek, kiabálok az autósok felé. A pálya után baloldalt felrémlik Agárd, a kör vége. Még odébb van, figyelni kell mit csinálok, de nem aggódok. Várom a holtpontot, mert annak mindig kell jönnie. Nem tudom várom e a végét, egyenlőre úgy érzem, ki tudnék futni a világból. Ráfordulunk az egyenesre, mely újra a vasút mellett halad. Meglepetésemre Pé fáradni kezd. Átveri magát, amikor úgy sejti pár száz méter és megérkezünk. Egy sárga autóból Detti kiabál ki. Hajrá Futóbéka!!!! Őrület. Nagyon boldog vagyok. Amikor úgy érzem Kriszre már nincs szükség, előre küldöm, csináljon majd befutóképet. Nagy lendülettel tekerni kezd, rá egy hóval borított jeges foltra. Nagyot esik. Egy pillanatra aggódva nézem amint felkászálódik, de mert nem látom, hogy gond lenne, tovább haladunk. A tempó és a jókedv még fokozható, amikor betérünk a strand parkolójába. Csesznok Laci mutatja merre a cél. Pét ráveszem a sprintre. Oldalt Szabi, Laci és a többiek tapsolják a befutót. Kezemet a magasba emelve élem át azt az érzést, amire vágyok április óta, ami hajtott két hónap alatt az edzéseken a lefutott 290 km alatt. Körbe futottam a Velencei-tavaaat!!! Igen megcsináltam. Nagyon-nagyon boldog vagyok.

Köszönetet rebek a Páromnak, Andreának, aki elvisel és tűri a hobbimat, hogy amatőr futóvá váltam. Köszönet a kísérőknek, Krisznek és Szabinak, a szervezőknek, a DK-Team-nek, és Kutvölgyi Andinak, a hitet és az edzéstervet. Persze nem utolsó sorban Pének, mert valószínűleg nélküle nem élveztem volna ennyire a mai napot. Tudom, hogy ha nem jön semmi közbe, ha a motivációm megmarad, akkor minden évszakban itt leszek. A tervem már nem titok. A mai futás, első lépcsője volt a nagy menetnek, ami a fő cél felé vezet. 2013, október 13-án teljesíteni akarom a Spár Maratoni távját békatempóban.

UI: Máthé Zoli este, ezt írta: Öröm volt látni, milyen jókedvűen és lazán toltad végig. Gratulálok.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.