Ha azt mondom Rocky, te azt mondod Balboa. Ha te azt mondod Balboa, akkor én azt mondom terepfutás, kihívás, őrült nagy erőpróba. 19.4 km, 829 m szint, a Hármashatár-hegy Fenyőgyöngyétől a János-hegyi Erzsébet kilátóig és vissza. Közben útba ejtve a Nagy-Hárs-hegyet. Az útvonalat Ludtalp találta ki, aki mint terepfutó, olyan területet, útvonalat keresett, amelyen az edzések komoly felkészültséget adnak az általa megcélzott versenyekre. Hogy miért pont Balboa? Azt gondolom, úgy korrekt, ha ezt maga Ludtalp mondja el. „Közeledik már a csúcs, előttem a kilátó és az ismert néhány lépcsőfok. Még jobban nekifeszülök, szinte sprintelek – most, hogy már tudom, hogy fogják hívni ezt a kört – s ahogy felérek a lépcsőkön, diadalittasan lököm a két kezem a levegőbe akár Rocky Balboa”

Február 17. Az első közösségi Balboa kör napja. Ha már Rocky, és hosszútávfutás, akkor magától értetődő, hogy Kovács István azaz Kokó neve és személye a legmegfelelőbb az esemény reklámozására, aki számtalan tisztsége mellett e feladatot is szívesen vállalta.

fotó: Regősné Kiss Edit

Már egy hónappal a nagy nap előtt, 100 fölött volt a jelentkezők száma. A szervezők, akik a terepfutás szerelmesei és erős képviselői, igyekeztek mindenben segíteni az indulókat. Számtalanszor jelezték figyelmeztetésképp, ez nem egy sík 20-as, itt 800 feletti szintet kell megfutni. Rendezőket verbuváltak, akik frissítőt osztottak és az útbaigazítást segítették. Nevezés nem volt, csak egy feltételnek kellett megfelelni. Öltözzön mindenki Rocky Balboának.

A rajt ideje 9 óra. ½ 9-kor már ott vagyunk. Elég messze parkolok, ezért felkocogunk DK-s barátaimmal a start helyszínére. Már vannak páran, mindenki szürke melegítőben és fekete sapkában. Mintha egy fegyenctelepről vezényeltek volna ki minket. Kokó is megérkezik, keményen, elszánt mosollyal állja a riporterek és a vele fotózkodni vágyók rohamát. Boldog lennék, ha készülne egy Béka Cobra kép is, de most nem akarok a terhére lenni, majd talán máskor. Eljött Ungvári Miklós olimpiai ezüstérmes cselgáncsozó, futni, és Öcsi bácsi, Kokó legendás edzője túrázni és szurkolni.

fotó: Regősné Kiss Edit

Bár közösségi futás volt, a rajt pillanatai, mint egy versenyen, óriási izgalommal telnek. A 193 induló szürke szúnyograjként indul meg az ismeretlen kihívás felé. A józan ész azt diktálja, óvatosan kezdjek. Néhány száz méter lejtős beton után, jobbra fordulva beszippant minket a havas erdő. Az első emelkedő, még lazán megy. Ismerős terep az eleje, lévén az elmúlt fél évben néhány alkalommal már futottam a DK-s futókirándulásokon itt. Önbizalmat és a vélt felkészültséget ezért is érezhettem, mert a 9 km-es Panoráma kört mindig duplán futottam. Persze a szintek ott nem voltak ilyen durvák. Merthogy azok jönnek rendületlenül, és sorozzák kíméletlenül a combomat. Ahova felmegyünk, onnan le is kell jönni. Persze száraz terepen, lazán futsz le, de a havas, jeges sziklás talaj már nem ilyen egyszerű. Nem tudom, hol járunk, hiszen az erdőben ritkán jelzik a km-eket, de bőven az első 3-4 km lehet, amikor feladom az emelkedők agyatlan futva támadását.Csatlakozva hasonlóan gondolkodó társaimhoz gyalog kapaszkodok fel.

fotó: Regősné Kiss Edit

Ijesztő a combfáradtságom. Azt tudtam, hogy kemény menetek lesznek. Valahol vártam is, hogy ez egy olyan meccs lesz, mint Rocky-é, aki szétpüfölt véres arccal a lehetetlenből vissza hozva a mérkőzést, nyert. „ Nem az számít, mekkorát tudsz ütni, hanem hogy milyen keményen állod az ütéseket, miközben mész előre” (Rocky) Nem véletlenül volt ez a mottója e futásnak. Szerencsére, mondhatni életet ment, hogy a síkokon és a lejtőkön jól megy, és ez adhatja a lelki erőt a nehéz szakaszokon. No meg a DK-Team. Néha túlzásnak tűnhe,t amit mondok ezzel kapcsolatban. Pedig nem az. A Hűvösvölgyi úton, forgalom leállítónál és a Szépjuhászné frissítőnél és szinte mindenhol, a mi csapatunk tagjai vannak.

fotó: Regősné Kiss Edit

Hihetetlen, hogy a sport szeretet, az empátia, és szimpátia, a tenni akarás, az önzetlenség milyen óriási, hogy akkor is ott vannak, amikor nem az ő távjukon, terepükön megy az esemény. Vagy ha igen, éppen, történetesen sérülésből épülnek fel. Lelkesen, mindenkit buzdítva, öntik poharainkat és lelkünket tele frissítővel. Köszönet érte!! Amikor Ulrik megkérdez,i minden rendben van e, nem mondhattok mást, csak amit nekik is köszönhetően érezek. Természetesen! Nagyon jól vagyok! Innen már nem messze van az Erzsébet kilátó, csak fel kell futni a János hegyre, néhány lépcső és máris ott vagyunk. Gondolhatnám, ha akkor már nem rogyadoznék a szintek iszonyú ütéseitől. Kokó mondta útközben, amikor egy rövid ideig a közelében küzdöttem. Na, jól van srácok. Kocogjunk már egy picit, mert most olyan mintha mackóban túráznánk. A kilátó felé küzdve magam, már bőven figyelni kell a szemből visszafelé futókra is, köztük Ungvári Mikire, aki igazi olimpikonként az élmezőnnyel, irigylésre méltó energiával törtetett előre. Ő is fordít energiát a vicsorgó küzdőre. Egy intés, egy hajrá néha energiabombaként érkezik. Felfelé menet Öcsi bácsi mellett megyek el, aki nem tudom, hogy került oda. A szakmai tudása mellett, ezt is tisztelhetik benne a tanoncai. Varázslatokra képes.

Fent a csúcson, még csak a felénél, az előre megbeszéltek szerint, kezeket a magasba emelve győztesként kell megérkezni. Még jó, hogy ott síkon kell menni, mert így még futni is tudok. Vannak olyan fantasztikus arcok, akik nem csak, hogy futtják a Balboát, hanem közben fényképeznek is, nem akárhogy. Ilyen Szasza, akinek köszönet a jó képeket. Visszafelé úgy döntök, hogy én is előveszem a gépemet. Várhattam volna, mert a János-hegyről lefelé szerpentines az út egy darabig, ami történetesen fényes taposott kemény hó, és nagyon csúszik. Ha a pulzusmérő övem rajtam van, akkor az órám robbanás közeli állapotba kerül. Adrenalin a tetőfokon. A vissza út eleje könnyebb, mert lejt, bár tudom ez sem lesz egy gyönyörrel teli méznyalás. Sáros emelkedő, sziklán való ülve átkelés, lejtőn lefelé futás. Egy pillanatra nem figyelek, és már hason csúszok lefelé. Nem sokat, de pont eleget ahhoz, hogy észhez térjek. Ha sérülök, hiába vagyok mentálisan erős, fel kell adjam. Őrület, hogy mennyire figyelünk egymásra, ismeretlenek. Ekkor két sráccal futok. Visszafordulnak. Rendben vagy? Persze mondom, és tényleg nincs gond. Amikor eltévednék, kétszer is utánam szólnak, megint mások. A vissza úton még megpróbálom néhányszor a szinteket, de minden alkalommal ugyanaz a fáradt fájdalom hasít a combomba.

Bár már nagyon fáradok, síkon még mindig megy. A két srác közül a fiatalabbik, a sors akarta, velem maradt. Fiatalabb, és tapasztalanabb nálam. Segítek neki lelkileg, ő meg nekem a társaságával. 1-2km lehetett még hátra, már nagyon szomjas vagyok. Most először örülök a hónak, bár zavarnak az apró fekete pöttyök rajta, a kényszer nagy úr. A lényeg, hogy ne legyen sárga. Nagyon várom már a végét, hogy ne azért álljak le, mert nem bírom, hanem mert megcsináltam. Az ismerős szakasz üdítőleg hat rám. Már látjuk a beton utat, ami most sokkal hosszabbnak tűnik, mint az elején. Míg felfelé futunk, a már győztesek jönnek velünk szembe, és bíztatnak. Gyerünk srácok, már nem sok van. Itt is belesétáltunk, visszük egymást, majd jön a menet és a mérkőzés végét jelző felmentő kolomp. Megköszönöm ismeretlen társamnak a közös élményt, remélve, találkozunk még. Sorban állok a frissítőért, közben emésztgetem az átélteket. Átveszem a pólót, ami a szintet mutatja, és az örök emléket jelenti. Megcsináltam a Balboát!!! Igaz úgy érzem, pontozással győzött, de nem ütött ki. Jogos emelheti mindenki a kezét a magasba, aki végig ment. Lehet, hogy a Balboát nem győzte le, de saját magát igen. Az egészen biztos, hogy visszatérünk. Most már ismerjük az ellenfelünket, tudjuk, mire számítsunk, de nem nézzük le. A Balboát tisztelni kell.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.