Maratoni felkészülésem fontos állomásai, a 30km körüli futások, mert bár még sok idő van az októberi megmérettetésig, úgy érzem időszerű elkezdeni a futásaim időtartamának növelését.

A téli felkészülésem alatt igyekeztem betartani az általam jó iránynak vélt alapelvet, azaz sok hosszú lassú futás a legszélsőségesebb időjárási körülmények között is. Futottam hegyen 20km körüli távokat és síkon 5-21km-ig vegyesen. Nem nagyon foglalkoztam az órával, Manyikát is csak a távok GPS általi behatárolása, és a tempó egyenletességének ellenőrzése végett vittem magammal. Nem akartam időre futni, de láttam a teljesítés időtartamát, mely szinte mindig bíztató volt. 5,5 és 5,8 perc/km volt az átlag. Március 12-én különösebb tervezés nélkül, spontán a 10,3 km-en leteszteltem a gyorsaságomat. 53,01 lett a vége. Nem hittem a szememnek. Tavaly szeptember óta 1 perces gyorsulás. Fogalmam nem volt a téli alapozásról, hogy azt hogy kell csinálni, de úgy tűnik, ösztönből mégis sikerült valami jót összehozni. Ekkor már tudtam, terveztem, 5 nap múlva 30km felett akarok futni. Szerettem volna 3 órán keresztül menni, lehetőleg egyedül. Először, és ez eddig utoljára dec.9-én a Velencei-tókörön futottam 28 km-t. Nagyon kíváncsi voltam hogyan fogok teljesíteni. Szerettem volna találkozni azokkal a testi és lelki hatásokkal, ami talán már a maratoni futás részei lesznek. A határaimat kerestem, mert mit tagadjam, kezdtem már nagyképűvé válni a futás terén, ami nem túl szerencsés.

32km

Egyedül akartam menni, vagy maximum Pé-vel. Végül is az isis lett, ugyanis 15km-nél csatlakozott hozzám. Helyszínként a Margit-szigetet választottam. Pontosabban, mert eléggé hideg volt még, a háztól házig elvén, otthonról a sziget, ott 5 kör, és haza. Nem akartam gyorsan menni. A tervem az volt, hogy 6 perc körüli tempóra ráállok, és azt próbálom tartani végig. Most az lett volna a fontos, hogy sokáig fussak. Ehhez képest, 5,30-al kezdtem, és hellyel közzel szinte végig ezt tartottam. Néhol meg voltak a 20-30 másodperces kilengések, de az átlag tempó 5,35 lett. Az a jó, hogy már ez lett a komfort zónám, a tavalyi 6 perceshez képest. Itt éreztem jól magam. 15km-nél kezdődött az izomfáradtság érzése. Ekkor volt az első holtpontom, amikor azt éreztem, rendbe kell szednem magam. Folyadéktartási problémák is előjöttek, ami a jóízű futást eléggé megkeserítette, és mert nem szeretek megállni, még Pé csatlakozása után is probléma volt. A társaság sokat segít, és mert az első 3 órás futásom volt, szükségem is volt a rutinos kísérőre. Vannak olyan időszakok, amikor kell, hogy valaki hozzád szóljon, hiába tudod elméletben a mélypontok kezelését. 25 körül kezdődtek a hullámvölgyek sűrűsödni. Jól érzed magad, nem érzed jól magad. Fáj, nem fáj. A lábfejem még sosem jelzett, akkor igen. Beszorult a levegő, szúrt az oldalam. Mély lélegzésekkel helyre ráztam. 29 km-nél, emlékezetes pont, nagyon élveztem a mozgást. Azt gondoltam, innentől már nem lesz gond, túl vagyok a nehezén. Az Árpád hídra egész jól, erőből futottam fel, majd ismét jöttek a hullámok, melyek hazáig kísértek. Ilyenkor Pé a nem fáj - nem fáj, toljad – toljad, bíztatást szajkózta. Haza érve örömmel álltam át a sétára. Nagyon elfáradtam. Kifutottam magam rendesen. 3:00:46, és 32,37 km. Teljesítettem a célomat. Megtaláltam a határaimat, és azt a szintet futottam, amit majd a maratonon szeretnék. Már csak egy órát kell kibírnom ugyanígy. Bőven van még mit fejlődni, de ezért van értéke a hosszútáv futásnak, a Maratonnak.

Velencei-tókör

Három hétre a 32km-es edzésnek, jött a várva várt tavaszi Velencei–tókör futása. A téli dermesztő hidegben csodálatosat mentem, kíváncsian vártam milyen lesz a kedvenc évszakomban. Sajnos az igazi tavasz még várat magára, bár idén már annak is örülhettünk, hogy végre elolvadt a hó. 10 fok volt és meglepetésemre szélcsend. Velem tartott a Párom, Krisz, Zserbó, Kátya, Roman, Lily és persze Pé. Most jelentősen többen voltunk mint télen, a regisztrálok száma 800 fő volt. Kaptunk rajtszámot, és ígérve volt az érem is. Rajtkapu, időmérő óra, lelkes önkéntesek. Mindez úgy hogy még mindig ingyenes a rendezvény. Nem volt kedvem futni. Pé-vel lődörögtünk a strandon, és próbáltuk a körülöttünk lévők lelkesedését magunkévá tenni. Kérdezték DK-sok, milyen tempót tervezek. Fogalmam nem volt. Nem akartam mást, csak jól érezni magamat. Majd a rajtnál kiderül, hogy futom körbe a Velencei-tavat. Valószínűleg, ha egyedül rajtolok, akkor nem kezdek be 5,39-es tempóval, és nem gyorsítok 5,20 körülire, már a második km-ben. De mert a társam így indult, hát tartottam. Nem éreztem magamat lazának, de erőből tudtam tartani a tempót. Az első 5km így ment, kedvetlenül, de folyamatosan 5,20 körül. A futókedv megérkezett, a tempót 5,10-5,20 körül tartva haladtunk, gyönyörködve a Velencei-tóban. Megélhettem azt, ami a hosszútávfutásban oly csodálatos, amiért edzek. Ismerve a saját korlátaimat futhatok kilométereken keresztül, taktikázva a testemmel, az erőmmel. Kontroll alatt tartok mindent magam körül. Ilyenkor egy lakatlan szigeten vagyok egyedül. Csak magamra számíthatok.  Néhol igazi örömfutást csináltunk, bár a tempót veszélyesnek tartottam. Szokásomtól eltérően, szinte minden frissítő pontnál megálltam egy pillanatra. Szükségem volt rá. Ezt annak tudom be, hogy nagyobb a kényelmesnél egy fokkal vagy kettővel erősebb iramban mentünk. Itt kell, hogy megjegyezzem. A méregdrága fizetős versenyeken nincs ilyen sok frissítő pont, és nincs ilyen gazdagon megrakott asztal. A Pákozdi emelkedő kellemesen futható volt, ellenben számomra meglepetés volt, hogy a téli útvonalhoz képest, most egy nagyobb dombbal gazdag területen vezetet utunk. Ez kb. a 18. km volt ahol Pé-től elváltam. Kicsit ellentmondásos amit mondok, hiszen  eddig arról regéltem milyen gyorsan megyünk, most meg azt fogom mondani, Pé-t lassabbnak éreztem, ezért előre futottam. Nem tudom megmagyarázni. Úgy éreztem mennem kell. Ebből sosincs gond, ezt előre megbeszéltük, aki gyorsabb, fussa a saját tempóját. Innentől mentem az átlag 5,00-ás tempót. Hihetetlen, de bírtam. Már nem értettem mit beszél Manyika. Hallottam, hogy 5 perc, de aztán mennyi, azt már nem fogtam fel. Dinnyésnél, úgy 5km-rel a vége előtt már nagyon fáradt voltam. Ez már az egyenes, ami Agárdra visz vissza. Ott egy picit megijedtem, lehet, hogy elfutottam magamat. Megpróbáltam lassítani, de nem ment. Éreztem még magamban annyit, hogy húzzam, de már csak azért, hogy mihamarabb túl legyek rajta, Még nem mondtam, de Kátya és Krisz voltak a biciklis kísérőim, akik a mezőny után indulva, az utolsó 3km-ben értek utol. A befutómra maradt még erőm, a strandra befordulva gyorsítani tudtam, és az utolsó 100 m-t lesprinteltem. Nagyon elfáradtam. A 28,45km-t, 2:28:12 alatt tettem meg. 5,12-es átlag. A befutó km-em 4:31 volt. Ez több mint csodálatos.   

Értékelve az állapotomat, nagyon jól állok. Most pihennem kell legalább egy hetet, aztán folytatom tovább, mert van még mit fejlődnöm. Májusban 35 km-t tervezek.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.